Reklám a király

Kíváncsian kapcsoltam be a tévét augusztus huszadikán este, hogy megnézzem, mire jutott Szörényi–Bródy István, a király című rockoperájának átfogalmazásával Alföldi Róbert.

A Nemzeti Színház ellentmondásos megítélésű obsitos kapitánya, aki nagyszerűen ért a műfaji határok feszegetéséhez – lásd legnagyobb hatású rendezését, melynek során egy hivatalosan lejáró szerződés dagadt értelmiségi sorstragédiává –, mostanában könnyedén eléri, hogy munkáit a szokásosnál nagyobb figyelem kövesse. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy a szegedi előadást az amúgy kultúrára kevéssé fogékony kereskedelmi televízió, az RTL Klub is közvetítette.

Nem magától értetődő lépés, hiszen az említett csatorna révén gazdagítja a magyar kultúrát a permanens adófizetési gondokkal küzdő, ám nagylányát Los Angelesben és a francia Riviérán fogyasztó Győzike, a házasodó gazdák és párkereső Delhusa Gjoni, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Tehát kezdetét vette a nagy kísérlet. Épp csak elkezdtem töprengeni azon, mit is gondoljak a koronát és börtönt egyidejűleg idéző díszletről és a gonosz fényben izzó keresztekről. Elcsodálkoztam a kelleténél fél számmal kisebb plüssöltönyben megjelenő Istvánon, aki látványvilágát tekintve leginkább egy intenzív fogyókúra hajrájában lévő Schmuck Andort idézett. Hallgattam a darab első dalát, ami még az Illés zenekar fénykorában született, és arról szól, vajon mikor, mit választanánk, amikor is minden előzetes figyelmeztetés nélkül az arcomba robbant a kereskedelmi valóság.

Néhány másodpercig döbbenten keresgéltem, hol is vagyok, ám amikor a képernyőn biztatni kezdtek, hogy vegyek fel hitelt, mert a bankkölcsön a legjobb választás, hangos üvöltéssel szakadt ki belőlem négy szó: ez nem lehet igaz! Jött egy ötödik is, de az nagyon csúnya. Ötperces reklámblokk egy színházi közvetítés, egy zenés előadás harmadik percében? Ettől kezdve szorongva vártam, vajon mikor jön a következő termékajánló. Nem tudtam arra koncentrálni, miért is vannak bocskaiban a piros-fehér-zöld gallért viselő korrupt urak, István német menyasszonya tényleg erőszakos befektető-e, továbbá nem zavarta-e össze a rendezői koncepciót Tompos Kátya muzikalitása és kiváló hangja.

A második csapás meglehetősen sokáig váratott magára, már-már azt hittem, hogy talán már meg is ússzuk, de fél tizenegy tájt megkaptuk a fogyasztói társadalom újabb üzeneteit. A pogánylázadás szünetelt, helyette jöttek a forró bögrék, teljes lefedettségek, szövetségben vásároló márkahű háziasszonyok. Csak miután szó esett a székrekedésről is, bukkanhatott fel újra Novák Péter különös színű műszőr bundájában, hogy a húrokba csapva lelkesítse a pogányokat. Stohl András fancsali arckifejezéséről, amivel három gyönyörű asszonya enyelgésére válaszolt, már nekem is egy potencianövelő-hirdetés jutott eszembe, bár később, amikor kapott tőlük egy csúnya trikót, inkább a védekezésre asszociáltam. A tragikus végkifejlethez a darabot lezáró Himnusz után érkeztünk el.

Az utolsó hangok még el sem ültek, még ott rezgett bennem „a megbűnhődte már e nép ”, de követhetetlen sebességgel felrántott stáblista után egy optimista hang kérlelhetetlenül elújságolta, hogy van biztonságos hitel, olcsó a jégkrém, és menstruáció esetén nélkülözhetetlen a csavart borda. Kikapcsoltam a tévét és szégyelltem magam. Helyettük is.