Ritka az olyan krimiszerűen izgalmas nyomozás a magyar muzeológiai szakmában, mint amit Zsolnay László, a szolnoki Damjanich János munkatársa élt át az elmúlt időszakban. A majd’ száz évet átfogó, grófokkal, vandálokkal és szerencsés fordulatokkal tarkított, országhatárokon átívelő történet során egy korábban neogótikusnak vélt, a kommunizmus barbár rombolását és nemtörődömségét szerencsésen túlélt képről derült ki, hogy valójában a kora reneszánsz idején keletkezett, alkotója pedig a korszak legkevésbé sem névtelen művésze.
Az eset többféle tanulságot is hordoz, mindenekelőtt azt, hogy a vidéki Magyarország pusztuló értékeinek megmentése nem képzelhető el a fővárostól távolabb tevékenykedő múzeumi szakemberek lelkesedése és állhatatossága nélkül, ami persze csak ideig-óráig válthatja ki a megfelelő szakmai munkához szükséges anyagi támogatás meglétét.
Ha filmszerűen szeretnénk indítani történetünket, akkor az első képeken a huszonnyolc évvel fiatalabb Zsolnayt látnánk, ahogy néprajzos kollégája, Szabó László tanácsára nekiindul felfedezni a Tisza-tó környékét, hogy feldolgozza a környék katolikus templomainak a történetét. Útja során vetődött el a már akkor is romos, 1892-ben neogót stílusban épült pusztatomaji kápolnába, amit a gróf Nemes Vince építtetett az 1890-es években azért, hogy az uradalomi cselédségnek ne kelljen bejárnia Kunhegyesre misére.
Szinte csodával határos módon menekült meg a festmény
Fotó: Székelyhidi Balázs
Majd a kunhegyesi plébánia volt a felfedezőút újabb állomása, ahol rábukkantak egy festményre, ami az akkori plébános, Bollók Emil atya – aki nem szívesen engedett bárkit az általa összegyűjtött, kallódó értékek közelébe – elmondása szerint a tomajpusztai kápolnából került hozzá, annak megrongálása után.
Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a környékbeli fiatalok kedvelt szórakozása volt, hogy rendszeresen föltörték az épületet, vandál módon összetörték a műtárgyakat, sőt egy alkalommal ürülékkel írták ki azok felé a falra, hogy „éljen Sztálin”. Először találkozva a festménnyel, amelyet arcra borulva találtak a romok között, Zsolnay úgy gondolta, hogy azt késő gótikus stílusban készült a kápolnaépítő megrendelésére, ezért tüzetesebben nem is vizsgálta meg.
Nagy ugrás következik az időben. 2010-ben Zsolnay két kollégájával, Gecse Annabellával és Szebenyi Nándorral ismét a megyét járta, tárgyakat gyűjtve a Templomok művészete című, abban az évben a Szolnoki Galériában megrendezett kiállításhoz. Mint mondja, az újjáéledt vallásosság sajnos nem mindig jár együtt a korábbi tudás feltámasztásával is, ezért is érezték különösen fontosnak, hogy szemügyre vegyék a vidéken fennmaradt vallásos témájú tárgyi emléket, alkotásokat. Ekkor jutott a művészettörténész eszébe, hogy van Kunhegyesen egy gyönyörű neogót festmény, amely méltón képviselhetné ezt a XIX. század végi stílust a tárlaton.
És itt jön a fordulat, amit egy filmben nyilván megfelelőképpen hatásvadász zenei aláfestés jelezne: Zsolnay kíváncsiságból megfordította a képet, és ekkor döbbent meg először. Nem lehetett ugyanis nem észrevenni, hogy míg a kép kerete valóban nem tűnik száz évnél sokkal régebbinek, a fatábla, amire festették ellenben jóval régebbi, ráadásul ott díszeleg rajta két, Ricomboliból, Firenzéből származó kulturálisörökség-kiviteli pecsét is, melyek egyértelműen azt a célt szolgálják, hogy a képet ne lehessen észrevétlenül kivenni a keretből.
Zsolnay László szerint nem lehet eléggé hangsúlyozni a vidéki muzeológia szerepét az értékmentésben
Fotó: Székelyhidi Balázs
A tulajdonképpeni nyomozás ezen a ponton vette kezdetét. Mint kiderült, a helyi emlékezet tudott arról, hogy a grófi család hazalátogató tagjai rendszeresen felkeresnek egy értékes festményt, amiről a szájhagyomány úgy tartja, hogy azt gróf Nemes János, Vince gróf fia vásárolta az 1900-as évek elején, és akkor került a kápolna épületébe. A szolnokiak ekkor keresték meg Prokopp Mária művészettörténészt, a korszak szakértőjét, aki már az elküldött fénykép alapján valószínűsítette, hogy a festmény a XIV. században készült Firenzében.
Ezt követően Zsolnay felvette a kapcsolatot Bóna Istvánnal, a Képzőművészeti Egyetem festőrestaurátor tanszékvezetőjével, aki szintén megerősítette Prokopp Mária véleményét, és akinek javaslatára a firenzei táblaképfestészet specialistáját, Wierdl Zsuzsát is bevonták a vizsgálatba. Wierdl szakvéleménye is a firenzei eredetet támasztotta alá.
Ekkor vett nagy levegőt Zsolnay, és egyenesen a firenzei Uffizi Képtár igazgatóhelyettesének, Angelo Tartuferinek írt levelet az ügyben. Hamarosan megjött Tartuferi válasza: a fénykép alapján kétségkívül Giovanni del Biondo XIV. századi firenzei mester egyik alkotásáról van szó, mégpedig egy szárnyasoltár jobb oldali táblaképéről. Ezt támasztja alá, hogy a képen feltehetően Szent Sebestyént és Szent Domonkost láthatjuk, utóbbi pedig távolabbra, vagyis az oltár feltételezett többi részén található figurák felé néz. A kép különlegességét növeli, hogy viszonylag ritkán szokták Szent Sebestyént nem ágyékkötőben, hanem még felöltözött katonaként ábrázolni, ahogy az del Biondo most felfedezett munkáján látható. A szent későbbi vértanúhalálára a kezében tartott nyílvesszők utalnak.
A teljes történet minden eleme még nem került a helyére, annyit azonban már sikerült felgöngyölíteni a kép hazánkba kerülésével kapcsolatban, hogy Ricorbóliban, amely ma Firenze egyik külterülete, az 1900-as évek elején lebontottak egy középkori templomot, melynek néhány műtárgyát az újjáépítés érdekében értékesítettek. Valószínűleg – és ez időben egybevág a kép hátulján található pecsétekkel is – ekkor vásárolta meg gróf Nemes János. Persze a munka oroszlánrésze csak most kezdődik.
Az adatok finomítása, az adásvétel nyomainak megtalálásán túl a kép restaurálása sem várathat sokáig magára, hiszen tíz évig egy fűtetlen szobában porosodott. Zsolnay a Kultúrgrundnak elmondta: hosszadalmas munka vár a szakemberekre, hiszen a kép eredeti színei megkoptak, a fatámla megvetemedett, és el kell például tüntetni a később, valószínűleg az eladást elősegítendő, ráhordott aranyozást is. A szolnoki Damjanich Múzeumban azonban nem maradhat huzamosabb ideig a lelet, hiszen a mű egyházi tulajdon.
A tervek szerint a kép Egerbe kerül, ahol egy látogatóközpontot alakítanak ki. Zsolnay és kollégái egy kiállítással búcsúznak a kalandos sorsú műtárgytól, amely csütörtökön nyílik meg a múzeumban. Remélik, hogy a felfedezés publikussá tétele hozzájárul ahhoz az erőfeszítéshez, hogy minél szélesebb körben bekerüljön a köztudatba: vidéken is található olyan érték, amely nem csak nemzeti, hanem az európai kulturális örökség része.
