A szenvedély királya: a sztriptíz atyjának igaz története

Mit érdemel az a bűnös, aki kiárusítja a női testet és pornóval házal? Ő lesz Anglia leggazdagabb embere és a Soho ura. Itt A szenvedély királya.

Ma, amikor a világ legkelendőbb könyvsorozatát csak lazán mamipornóként emlegeti a köznyelv, már szinte mitológiai történetnek hatnak a szigorú közerkölcs és a mind többet megmutatni akaró provokátorok évtizedekkel ezelőtti csatái. Ettől persze ez még nagyon is hálás téma, és adott esetben kimondottan jól sikerült filmek állítanak ennek a küzdelemnek emléket, elég csak említeni a Milos Forman rendezte, politikai felhangokkal tűzdelt Larry Flynt, a provokátort, vagy éppen a Mrs. Henderson bemutatja című, jóval bársonyosabb és kedélyesebb, de nem kevésbé érdekfeszítő mozit.

Kétszeresen is rászolgálnak az ilyen filmek a figyelemre: egyrészt viszonylag szokatlan nézőpontot, szórakoztató békaperspektívát kínálnak a múlt megismerésére, másrészt nehéz lenne tagadni, hogy a történelem meghatározó közellenségei általában kellően érdekes személyiségek számtalan hibájukkal együtt is. Ebből a szempontból A szenvedély királya című film nem váltja be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket. Hiányzik mindenekelőtt az igazán komoly és részletes korrajz belőle. A rendező igencsak kevés információt csepegtet arról, hogyan is lett filmjének főhőse, Paul Raymond a legendás londoni vigalmi negyed, a Soho ura, egy ideig pedig a szigetország leggazdagabb embere.

Erre mondják, hogy hölgykoszorú

Forrás: Vertigo Média

A szórványos visszaemlékezéseket és utalásokat leszámítva már ereje teljében látjuk, ahogy egymás után nyitja a sztriptízklubokat és alapítja meg az egyre merészebb fotókat kínáló magazinjait. Nincs itt semmiféle kukkolás, a néző számára nem adatik meg, hogy az otthoni fotel kényelméből lessen be a kétes erkölcsű revüműsorok kulisszatitkaiba. Bár a film java része bárok és csillogónak szánt partik helyszínein játszódik, a figyelem szinte teljesen Raymondra összpontosul, és láthatóan egyetlen célja van a féldokumentarista elemeket is felvonultató mozinak: végigkövetni ennek az éles eszű húskufárnak a személyes drámáját.

A gond csak ott van, hogy Raymond egyáltalán nem tűnik túlságosan összetett személyiségnek. Persze naivitás lenne empátiát, túlfejlett érzékenységet vagy önmarcangolást várni egy olyan valakitől, aki mások szennyes fantáziálására és a közösségi nyálcsorgatásra alapozza karrierjét, de hősünk még ehhez képest is megdöbbentően alulfejlettnek bizonyul morálisan. A múlt mint olyan például mintha tényleg nem játszana túl nagy szerepet az életében. Inkább csak szellemes riposztként emlegeti a sajtó képviselői előtt az épp aktuális botrányát kommentálva, hogy az, amit elért, nem rossz egy liverpooli sráctól, aki szinte üres kézzel érkezett meghódítani a brit fővárost.

Visszafogott színpadkép

Forrás: Vertigo Média

De feledékenysége ennél jóval ijesztőbb is tud lenni: első, fiatalon kötött házasságából származó fiával találkozik ugyan, de egy feszengve udvarias közös ebéden túl semmi mást nem kínál a semmiből felbukkant leszármazottjának. A film meghatározó szálát jelentő apa-lánya kapcsolat már jóval több drámai mélységet kínál, hogy aztán ezek a ziccerek is jobbára kihagyva maradjanak. Mert tény ugyan, hogy ez a könnyelmű és szellemes playboy nagyon szerette Debbie nevű lányát (bár ez nem akadályozza meg például abban, hogy énekesi karriert dédelgető szeme fénye műsorát kíméletlenül törölje pénzügyi okokra hivatkozva), ám ennek miértjére éppúgy nem kapunk meggyőző választ, mint arra sem, mi fogta meg abban az Amber művésznévre hallgató táncosnőben, aki miatt gyermekei anyját, második feleségét elhagyta.

Egy valami látszik csak biztosnak: ebben a közegben mindenki maszkot hord, és a legvonzóbbat, ugyanakkor legáthatolhatatlanabbat éppen maga Raymond viselte egész életén keresztül, amit elsősorban az üzleti siker meg a kéj utáni hajsza határoztak meg. És ami még fájóan hiányzik a filmből: a „másik oldal”, vagyis a közerkölcs nevében fellépő Anglia szinte semennyire sincs jelen, így aztán az a drámai küzdelem is hiányzik a tehetségét korábban már meggyőzően bizonyító Wintebottom művéből, ami Larry Flynt kapcsán végig tapintható a vásznon. Egy valamit mégis le kell szögezni: Steve Coogan remek alakítást nyújt az élveteg pénzgyáros szerepében.

(A szenvedély királya. Színes, feliratos, amerikai–angol filmdráma, 101 perc, 2013. Rendező: Michael Winterbottom. Forgalmazó: Vertigo Média)