Az „új” vagy az eredeti Himnuszt kritizálják?

Az Erkel-kutató zongoraművész szerint az új Himnusz-felvételt kritizálók Erkel hangszerelési, dallamvezetési, harmonizálási sajátosságai ellen emelnek kifogásokat.

Szerte a médiában, így az MNO-n is megjelentek informatív és dezinformatív hírek a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) által megrendelt, Somogyváry Ákos és a MÁV Szimfonikusok által előadott Himnusz-felvételről. Természetesen ez utóbbira − Bucsy Levente: „Új” Himnusz: Lendületes zenélgetés zavaró hibákkal című cikkére − reagálok, a tudományos alaposság igénye nélkül.

Mindenekelőtt szögezzük le: a felvett zenei anyag azonos annak a Himnusz-partitúrának a zenei anyagával, amely Erkel kézírásában maradt fenn, és amit az Országos Széchényi Könyvtár őriz. Hasonmás kiadásban már többször is megjelent. Legutóbb 2010-ben a Balassi Kiadónál, közreadta dr. Bónis Ferenc.

Tehát ha valaki ezt a felvételt a hangszerelés, a harmonizálás vagy a ritmika szempontjából kritizálja, akkor nem az előadókat kritizálja, hanem Erkel Ferencet magát.

A közismert Himnusz-felvételeket Dohnányi Ernő hangszerelte. Erkel Ferenchez képest nagyobb együttest használt, több rézfúvóssal és ütőhangszerekkel. A dallamsorok elején lévő, verbunkos stílusú vonós felfutásokat elhagyta és részben ütős tremolókkal helyettesítette.

A csúcsponton a harmonizálást kissé megváltoztatta − a második fokú szeptímakkordot tercállású akkordra változtatta.  A kor szellemének megfelelően Dohnányi a Himnuszt reprezentatívabbá kívánta tenni: ennek az ára az volt, hogy a Himnusz veszített sajátosan magyar jellegéből.

A magyar kulturális élet sajátos bájához tartozik, hogy a rendszerváltás után huszonhárom évvel még mindig nincs rajta egyetlen kiadványon sem a hangszerelő Dohnányi neve, akit − bár a diktatúra alatt tiltott, majd tűrt szerző volt − már minden lehető fórum rehabilitált, úgy tűnik, a Himnusz kiadóinak kivételével.

Somogyváry már húsz éve foglalkozik a Himnusszal. A mű 150. „születésnapján”, 1994. június 15-én a Zeneakadémia  nagytermében rendezett nagyszabású koncertjén mutatta be a Himnusz eredeti (1844-es vegyeskari, Esz-dúr) változatát, a Szent László-templom, a Református Gimnázium és a Rabbiképző Intézet kórusaival, a MÁV Szimfonikusok kíséretével.

2000-ben ugyanezzel a faktúrával megjelentetett egy CD-t „Hymnus” címmel, amelynek 2002-es utánnyomását Pálinkás József oktatásügyi miniszter minden oktatási intézménynek elküldte. Ez a CD egyébként a Himnusz eredeti formájának első és máig egyetlen felvétele.

A Bucsy Levente cikkében említett és Réthelyi Miklós nevéhez kapcsolt változat egyszólamú férfikari letét fúvószenekari kísérettel. A kiváló felvétel használata a fegyveres testületek rendezvényein teljesen indokolt.

Az MTVA által az idén tavasszal megrendelt és a zenei életben közfelháborodást keltett Himnusz-felvételeket Bucsy Levente – meglepő módon – nem említi, így én sem írok róluk.

Jelen felvételen Somogyváry Ákos  az eredeti (1844-es) partitúrában szereplő harangot is beemelte, amit Erkel Ferenc gyermekkora pozsonyi harangjaira és a nándorfehérvári győzelem emlékére illesztett be a partitúrába, külön sorban. A darabot a közének számára a több mint százéves gyakorlat és saját, mindenki által elfogadott felvételének megfelelően B-dúrba transzponálta.

A NOB által állított 90 másodperces időkorlát miatt nem iktatta ki a bevezetést és a befejezést (nem kreált újabb Himnusz-torzó előadást), inkább kissé élénkebb tempót diktált.A NOB által támasztott feltétel volt az is, hogy a himnuszokat énekszólam nélkül kell benyújtani. Mivel Erkel nem készített a Himnuszból zenekari letétet, ennek hiányát Somogyváry úgy oldotta meg, hogy a kórusszólamokat a megosztott vonósok játsszák: egyik részük a kíséretet, másik részük a kórus énekelni valóját. Hogy ez a közreadás mennyiben állja ki az idő próbáját, az nem ebben a sajtóvitában dől el.

A Bucsy Levente által írt elemzés mindezek fényében ellenőrizhető tévedéseket tartalmaz:
1. Erkel nem írt a Himnuszból fúvószenekari letétet, a Réthelyi-féle felvétel zenei értelemben bizony átiratnak minősül.
2. A NOB a tiltakozások hatására az időkeretet 60 másodpercről felemelte 90 másodpercre.
3. Somogyváryék nem a Réthelyi-féle felvételt védték meg a B-dúros letéttel, mert a közének számára készített felvételük tizenegy évvel korábbi annál.
4. A cikkíró nyilvánvalóan nem ismerte Erkel hasonmás kiadásban közkeletű eredeti partitúráját: a felvételt „ízekre szedő” elemzésének nagyobb része Erkel Ferenc hangszerelési, dallamvezetési, harmonizálási sajátosságai ellen emel kifogásokat. Tájékozatlanságra vall, hogy ezeket a hibának tartott megoldásokat a felvétel készítőinek vétkéül rója fel.
5. A muzsikusokon kívül hangmérnök és zenei rendező is részt vett a hangfelvételen, ez utóbbinak éppen az a feladata, sőt kötelessége, hogy a hibákat jelezze, és ismételt felvétellel korrigálja. A cikk a felvételnek éppen ezt a szereplőjét sérti a legmélyebben, mert hiszen nemhogy azt feltételezi, hogy rosszul dolgozott, hanem egyenesen azt: sehogyan sem.

Somogyváryék Himnusz-felvétele a NOB által diktált két súlyos kényszerítő feltételnek (időkorlát és énekszólamok kötelező elhagyása) igyekezett megfelelni. Az eredmény csak kompromisszum lehetett, de ehhez képest az előadás hűségesen tükrözi az Erkel Ferenc által leírtak szellemét és betűjét: azaz kottáját.

Kassai István
Liszt-díjas zongoraművész,
az Erkel Ferenc Társaság elnökségi tagja