– Izgalmas – tartalomban és kifejezési formában is változó – alkotói korszakok jellemzik pályáját. Mi köti össze a közel öt évtized munkásságát?
– Leginkább a kívülállóság és a beavatottság egyidejű átélése. Ez azt jelenti, hogy mindig tartózkodtam az aktuális divatirányzatok követésétől, ugyanakkor az alkotás misztériumának beavatottjaként a saját utamat jártam.
– Szakmai útja 1968-ban, a kolozsvári képzőművészeti egyetem elvégzése után Marosvásárhelyen vette kezdetét. Az akkori romániai viszonyok között ez nem lehetett akadálytalan.
– Valóban nem volt az. A Ceausescu-diktatúra, a személyi kultusztól átitatott hatalmi berendezkedés a képzőművészet számára is fekete korszakot nyitott. Ám a mi nemzedékünk élni és alkotni akart. Megalkuvás nélkül.
– Erre szolgált a jelbeszéd? Hiszen az akkor készült szobrai – legyenek figurális, organikus vagy antropomorf alkotások – metaforák, szimbólumok, amelyek morális dilemmákat is feszegetnek. Ráadásul fanyar gúny és irónia árad belőlük.
– Amikor az igaz szó kimondhatatlan, akkor a szabadságra vágyó lélek olyan kifejezési eszközt ad a művész kezébe, amellyel láthatóvá és érthetővé teszi a világot, és amellyel megmutatja az igazságot. Az ekkor használt metaforáim a fal, a lázadás, a harlekin, a kapcsolatok, a manipuláció és a kirekesztettség témái köré csoportosultak. Az ironikus látásmóddal pedig a kritika és az önvizsgálat fontosságának akartam hangot adni. A kifejezőeszközöket nem kellett keresni, megadatnak, ha van mondanivaló.
– És a mondanivalóhoz adekvát anyagot sem kell keresni? Ön dolgozott már fával, kővel, fémmel. Valóban az anyag találja meg a szobrászt?
– Igen, így van. Az anyagból kikívánkozik a mondanivaló, s megtalálja az alkotóban érlelődő formát. Így a szobor nem más, mint átszellemült anyag. Természetesen az átélt élmények és hatások befolyásolják a formavilágot. Az anyaországba áttelepülésem után például – 1988-tól – főleg bronzból, dekoratív csiszolt felülettel készültek a szobraim. Új élet kezdődött, az új hatások új képzettársításokat indítottak el bennem.
– Ezek szerint ami itt várta, termékenyítően hatott a művészetére.
– Magyarpolányban telepedtem le, távol a művészeti világ pezsgésétől. Itt mégis megadatott, hogy folytathassam az erdélyi gyökerekből táplálkozó alkotói utat. Mindazt, amit Erdélytől kaptam, a helyére tehettem. De ezzel nem lehet beérni, az alkotónak minden újabb munkájával üzennie kell a közösségének.
– Most nyíló kiállításával mit akar elmondani?
– A kiállítás címe Rend és káosz. E fogalompárosításnak van egy filozófiai értelmezése – együtt válnak egységgé, s működtetik a világot –, de van egy mindennapi értelmezése is. Hiszen a rend utáni vágy és a káosz hétköznapi megélése a ma emberének legszorítóbb élménye. A ránk zúduló információtömeg, a megélhetési és létkérdések, az értéknek mutatkozó értéktelenségek utáni sóvárgások elbizonytalanítják az embert. A hamis igaznak láttatja magát, és az igaznak versenyt kell futnia önmagával. A művészetnek ebben a helyzetben kell eligazítania. Persze feltevődik a kérdés, hogy mennyire politizálhat egy művészi alkotás. Úgy vélem, a művészet az ember, pontosabban az én igazát szolgálja a társadalom igaztalanságaival szemben. Azt is mondhatjuk, hogy a társadalom lelkiismerete.
– Kiállításának a MaMű galériája ad otthont. A társaságnak ön az egyik alapítója, illetve a Magyarországon 1991-ben újjáalakult szervezet tagja. Mi az a muníció, amit ez a közösség adhat?
– A társaság anyaországi alkotókkal gazdagodva avantgárd műhelyként foglal helyet nemzeti kultúránkban. Az a törekvése, hogy új alapokon a mai emberhez szóló művészet szülessék. Erre játszik rá egyébként a MaMű elnevezés átértelmezése is, amely arra utal, hogy „mai művészet”. Azt szeretnénk, hogy a sok zsákutcába torkolló kísérlet között olyan kimagasló művészi érték jöjjön létre, amely az emberek számára befogadható és szerethető. Ugyanakkor a társaság erősíti az együvé tartozás élményét, s a művészek alkotói inspirációt is kapnak. Ennél is több, hogy ma már a MaMű nem zárt szigetként létezik az anyaországi képzőművészet világában. A különböző forrásokból táplálkozó művészeti áramlatok – megőrizve önállóságukat, de párbeszédben egymással – összeadják és kiegészítik a Kárpát-medencei képzőművészet értékeit.
