Elhallgatott gyalázat: Nem merülhet feledésbe!

Október 3-án az M1-en vetítik Skrabksi Fruzsina új, a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakokról szóló Elhallgatott gyalázat című dokumentumfilmjét. A rendezővel beszélgettünk.

– A Biszku Béláról szóló alkotás után új filmedben ismét a bűn és a büntetlenség kérdésével foglalkozol, igaz, egészen más kontextusba helyezve. Honnan jött az ötlet, hogy a szovjet hadsereg által elkövetett erőszakos cselekményekről készíts filmet?
– A kommunizmus története mindig is foglalkoztatott, különösen annak az eddig homályban maradt, fel nem tárt részei. A személyi felelősség kérdése például, így került képbe Biszku Béla is az előző, Novák Tamással közösen készített filmem kapcsán. Az új filmem témája is fehér folt a kutatásban, néhány könyvet leszámítva nem nagyon foglalkozott vele senki. Engem viszont már gyerekkorom óta érdekelt a dolog. Kislányként édesapám nénikéi vigyáztak rám napközi helyett, és ők nagyon sokat meséltek a szovjet katonákkal kapcsolatos élményeikről. Szerencsére ők megmenekültek, de a falujukban nagyon sok nőt megerőszakoltak, volt, aki a katonák elől menekülve lelte halálát. Nem emlékszem minden részletre, de ezek a történetek újra és újra visszatértek. Ez a téma tehát régóta bennem volt, jóval a Biszku-film előtt is foglalkoztatott már.

– Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve fájdalmas részletességgel foglalkozik az erőszakkal.  Akárcsak a Magvetőnél nemrég megjelent Megtagadva, Kovács Judit regénye. Felhasználtál irodalmi munkákat is a filmhez?
– Polcz Alaine szövegei szerepeltek az eredeti terveim közt, de aztán kiderült, hogy nagyon kilógna egy színész által előadott, fikciós jelenet, elvenné a film élét, mintha mégsem lenne olyan komoly a téma. Kovács Judit ellenben egyértelműen része az alkotásnak. Azon túl, hogy meg is szólal a filmben, nagyon sokat segített nekünk. Rajta keresztül találtam rá több olyan áldozatra, akik hajlandóak voltak beszélni az őket ért traumáról.

– Rendkívül érzékeny témát boncolgatsz. Az eddig kibeszéletlen események több mint fél évszázaddal ezelőtt estek meg. Hogyan tudtad feltárni ezeket a történeteket ennyi idő elteltével?
– Nagyon sokat töprengtem a film készítése közben, hogy miként lehet ízlésesen feldolgozni a témát. Már az interjúalanyok felkutatása is rendkívül kényes, érzékeny dolognak bizonyult. Számomra az volt a legfontosabb, hogy semmiképpen se erőltessem a dolgot. Egyetlen érvem volt csupán: ha ők nem beszélnek a történeteikről, akkor már senki sem fog, és lassan az egészet elfelejtjük. Ez egy utolsó lehetőség, hogy a fiatalok is megtudják, mi történt a háború alatt és utána. Ha azt mondták, hogy nem, akkor nem. Általában visszautasítottak. De az elsődleges szempont mindvégig az maradt, hogy soha senkit ne kényszerítsek a szereplésre. Ehhez még akkor is tartottam magam, ha a döntés a film minőségének rovására ment.

Nagy hangsúlyt fektettünk mindeközben arra is, hogy a fiatalok, a huszonévesek is megnézzék a filmet. Nagyon fontos, hogy ha valaki a televízión odakapcsol, ne kapcsoljon tovább. Ehhez olyan fikciós jelenetekre volt szükség, amelyek látványosabbá teszik a filmet. Vigyáznunk kellett ugyanakkor, hogy a jó ízlés határán belül maradjunk. Az egyik megszólaltatott nő történetében például egy részeg szovjet katona tör rá az alvó családra, és rövid dulakodás után fejbe lövi az interjúalany nővérét, miközben a két kislány egymás kezét szorítja. Ez volt az egyik legszörnyűbb történet, aminél az eredeti koncepciót megváltoztatva visszavettünk a vizuális hatásokból a szereplő méltósága miatt.

– A nemi erőszak esetén sokan előszeretettel hibáztatják a nőket és mentik fel a férfit, még békeidőben is. A film előzetesében is feltűnik egy idős férfi, aki a kacérkodó nőket teszi felelőssé az erőszakért. Nem félsz, hogy a film a tabuként kezelt vagy elutasított téma miatt nem talál befogadó közönségre?
– Nem hiszem, hogy ilyen előfordulhat. Az előzetesben szereplő munkáspárti bácsi egyike azon kevés kivételnek, aki nyíltan vállal egy ilyen szélsőséges véleményt. A szovjet hadsereg előrenyomulásakor a lakosság már tudatában volt a veszélynek. Senki sem lófrált az utcán gyönyörű ruhákban, a nők elrejtőzve próbálták túlélni a megszállást. Az egyik forgatási helyszínünkön, Nagyvázsonyban például elmesélték, hogy ’45-ben az egész falu elbújt az erdőbe. Amikor megérkeztek a szovjetek, elvitték a férfiakat, hogy segítsenek kihúzni a szekereiket a sárból. Az egyedül hagyott nőkre nemsokára rátalált a következő szovjet csapat, akik elkezdtek válogatni a szerencsétlen, védtelen nők között. A film alapján lehetetlen a nőket hibáztatni, hiszen éppen arról szól, hogy mindenki mindent megpróbált, csak hogy elkerülje a legrosszabbat. Sokan inkább a halált választották, akkora szégyen volt az erőszak.

– Nem is annyira a nyílt elutasításra, mint inkább a visszhangtalanságra gondoltam.
– Az előzetes vélemények alapján inkább az az ellenérv körvonalazódott, hogy minek elővenni most ezt a témát. Nincs semmi értelme, csupán szenzációhajhászás, ne bolygassuk a múltat. De ez a téma még most is aktuális. Horváth Attila történész, jogász arról beszél a filmben, hogy a háborús bűncselekmények nem évültek el, az orosz levéltárakban gondosan elrejtett dokumentumok alapján az elkövetőket még most is felelősségre lehetne vonni. Van tehát aktualitása a témának. Ezeket a történeteket ki kell beszélni. Sosem lehet késő.

---- Nagyon nehéz kérdés ----

– Tettesek is megjelennek a filmben. Őket hogy sikerült megtalálni?
– Nem beszélhetünk tettesekről. Ebből a szempontból más volt a helyzet, mint a Biszku-film esetében. Három Magyarországon szolgált veteránt kerestünk fel, akikről nem feltételezhettem, hogy tettesek. Csak annyit tudtam róluk, hogy itt jártak, így – ellentétben a Biszku-vitával – nem vonhattam őket egyértelműen felelősségre. Eredetileg azt mondtuk nekik, hogy a civil lakossággal kapcsolatos élményeik kerülnek majd szóba, végül szinte kizárólag az erőszakos cselekményekről kérdeztem őket. Tényként közöltem velük, hogy a kutatók szerint több százezer nőt erőszakoltak meg szovjet katonák Magyarországon, ezután feltettem a kérdést, hogy ők vajon mit tudnak erről. Mindhárman azt válaszolták, hogy ők ilyet nem csináltak, még csak nem is hallottak ilyesmiről. Csupán az elszólásaikból következtethetünk bizonyos részletekre. Arra a kérdésre például, hogy volt-e magyar barátnője, az egyik interjúalany azt válaszolta, hogy nem volt, bár szerette volna, mert a magyar nők sokkal szebbek és vékonyabbak, mint az oroszok. De nem mert közeledni feléjük, mert a tisztek azt állították, hogy a magyar nők nemi betegek. De mindezt nevetve adta elő, voltaképpen mindhárom veterán nagyon kedélyesen nyilatkozott a témáról. Számukra Magyarország már a győzelmet jelentette, hiszen akkor léptek először ellenséges területre, onnantól vált számukra diadalmassá a háború. Csodálkoztak ugyanakkor, hogy milyen ellenséges fogadtatásban részesítették Magyarországon a csapataikat. A csehek integetve, ajándékokkal várták őket, a nők az utcán integettek, a magyarok ellenben elbújtak.

– Orosz kutatók is megszólalnak a filmben. Ők hogyan viszonyulnak a szovjet hadsereg által elkövetett szörnyűségekhez?
– Két orosz történészt szólaltattunk meg a filmben. Egyikük sem tartotta relevánsnak azt a széles körben elterjedt álláspontot, hogy a szovjetek csak bosszút álltak volna a német és a magyar hadsereg kegyetlenkedéseiért. Sőt, egyikük arról beszélt, hogy a szovjet hadsereg sokkal erőszakosabb, kegyetlenebb volt, mint bármely másik a világháború alatt. A filmben egyébként folyamatosan keresem a választ arra, miként lehetséges, hogy ilyen tömegben váljanak állattá az emberek.

– A felszabadító hadsereg képe itthon is meghatározza a közbeszédet. Valóban rengeteg ember életét mentették meg, ugyanakkor az ittlétük következményei borzasztók voltak, amit nem lenne szabad elhallgatni.
– Remélem, manapság azért már közel sem ilyen egyértelmű a szovjet hadseregről kialakított kép. De ez egy nagyon nehéz kérdés. A gettót felszabadították, tízezrek életét mentve meg ezzel, ez nem is lehet kérdés. De közben megszálló hadseregként jöttek be, és itt maradtak. Megkérdőjelezve ezzel minden korábbi tettük szépségét. Felszabadítás és megszállás között nagy a különbség. Remélem, itthon ez nem vész homályba, nem mosódik el a határ a kettő között. A szüleink, nagyszüleink számára a szovjet hadsereg egy megszálló hatalom eszköze volt, amely rengeteget ártott az országnak. Nagyon sok embert tönkretettek a megszálláskor és a háborút követő években. Gyakran előkerül persze, hogy minden háborúban történt és történik erőszak szerte a világban. Erre csak azt tudom mondani: ezek a történetek a mi kis országunk történelmét jelentik. Egy olyan része a magyar nők emlékezetének, amit fel kell dolgozni. Beszélnünk kell róla, mert nagyon sokakat érint.

– Van bármilyen adat arra vonatkozóan, hogy hány nő esett az erőszak áldozatául, egyáltalán, kutatták ezt a témát korábban?
– Nem nagyon maradt fenn használható adat. Amikor bizonyos területek, mint például Székesfehérvár, újra és újra gazdát cseréltek, a németek propagandacélból igyekeztek alaposan feltérképezni a szovjetek erőszakos cselekedeteit. De ezek a kutatások – éppen a propaganda miatt – nem biztos, hogy hiteles adatokkal szolgálhatnak. A háború után néhány kisgazda politikus kezdeményezte az erőszakos cselekmények összeírását, de ebből nem nagyon lett semmi. Orosz levéltárakban nyilván fellelhetők adatok, hiszen a szovjet hadsereg egész biztosan dokumentálta az eseteket, ha nem is mindet. Ám ezekhez nem lehet hozzáférni. Magyarországon Pető Andrea kutatta a témát. Ő a korabeli nemibeteg-gondozók adatai alapján következtetett a megerőszakolt nők számára. Ennek hitelességét azonban többen megkérdőjelezik. A jelenlegi vélemények alapján száz és nyolcszázezer közé tehető azon nők száma, akiket erőszakos támadás ért a megszálló hadsereg katonái részéről.

– Mi lett a sorsa az áldozatoknak, illetve az erőszakból született gyermekeknek?
– Próbáltunk utánajárni, de nem találtuk nyomát annak, hogy hivatalosan ezzel bárki foglalkozott volna. Szintén nem találtunk olyat, aki vállalta volna, hogy erőszakból született. Volt olyan, amikor az egész falu egyöntetűen állította, hogy Józsi bácsi ilyen gyerek volt, de amikor kértük őket, hozzanak össze vele, elzárkóztak, mondván, ők erről még sosem beszéltek vele.

– Mikor és hol lesz látható a film?
– A tervek szerint október 3-án, vagyis jövő hét csütörtökön mutatja be a Magyar Televízió. A szerződésünk alapján elsőként a tévében kell levetíteni, de azt követően szeretnénk, ha mozikba is elkerülne a film. Idővel pedig a világhálóra is felrakjuk, egyelőre azonban külföldi fesztiválokra akarjuk küldeni, amelyek esetében kizáró ok az internetes terjesztés.

– Mire számítasz a bemutató után, milyen visszhanggal lennél elégedett?
– Már most nagyon örülök, hogy a bemutató előtt ennyire érdekli az embereket, amit csináltunk. Akkor lennék igazán elégedett, ha a film kapcsán vitát kezdhetnénk a témáról, ha az emberek elkezdenének beszélni az erőszakos cselekményekről, hogy végre fel lehessen tárni, mit követtek el a szovjet hadsereg katonái. Fontos lenne, hogy sok fiatal szembesüljön vele, mi történt a háború alatt és azt követően a magyar nőkkel. Elsősorban azonban annak örülnék, ha az áldozatok számára ez a film egy kis igazságtételt jelentene. Hogy az ő tragédiájuk nem merülhet feledésbe.