Kertész Imre a Letzte Einkehr (Az utolsó kocsma) című könyvének jövő heti megjelenése alkalmából közölt interjúban elmondta: a kötetbe szerkesztett naplóbejegyzések írása közben nem gondolt arra, hogy kiadja ezeket a szövegeket. A 2001–09-es időszakból származó szövegek valójában nem is naplóbejegyzések, hanem ötletek, gondolatok regényíráshoz, amelyeket csak rögzíteni akart, hogy ne merüljenek feledésbe, de „természetesen mégis” megfeledkezett róluk.
Gyakran esténként vagy éjjel írt egy-egy sort egy füzetbe, amelyet aztán elsüllyesztett a fiókba. A feljegyzéseket a munkatársa találta meg, és úgy vélte, hogy „ez mégiscsak érdekes irodalmi anyag”. Sorra hozta az oldalakat, és „a végére tényleg nagy adag papír gyűlt össze [ ], most pedig megjelentetem, mert jó” – mondta Kertész Imre.
Az önéletrajzi jellegű írásban „főként a kudarcaim érdekelnek, az, hogy miért nem megy valami, nem úgy, mint Thomas Mann naplóinál. Azok másmilyenek, egy reprezentatív író feljegyzései, aki fontosnak tartja, hogy mi történik vele, hogyan borotválkozik Én cél nélkül írtam” – jelentette ki.
Magához az íráshoz Thomas Mann vezette el, első, meghatározó irodalmi élménye a német író Wälsungvér testvérek című műve volt. Az íráshoz olvasással képezte magát, tudása az elolvasott könyvekben említett szerzők munkáinak megismerése révén bővült, a személyes találkozást, eszmecserét a kortárs írókkal pedig kerülte – mondta el az interjúban Kertész Imre, kiemelve hogy az irodalom „nem más, mint merészség és szorgalom”.
Arra a kérdésre, hogy eddigi életére visszatekintve inkább olyan dolgokat bánt-e meg, amelyeket nem tett meg, vagy olyanokat, amelyeket megtett, azt mondta: a betegsége okozta fájdalmaktól elvonatkoztatva úgy érzi, csodálatos élete volt. „Megéltem és megértettem a világot, és ezért egyáltalán semmit sem bánok.” „Mi lennék Auschwitz nélkül? [ ] Semmi és senki. Egy átlagember” – mondta.
Az író igennel felelt arra a kérdésre, vajon hálás-e azért, hogy „megtörtént” vele Auschwitz. Ott „váltam azzá, aki vagyok. Mit élhettem volna át Auschwitz nélkül? Mindazt, amit a többiek is mind megélnek” – jelentette ki.
Hozzátette: sokat beszélnek a tehetségről. „Van sok író, aki állandóan csak ír, és nem is rossz könyveket, nekem viszont ez a nyelv megtalálásáért folytatott küzdelem volt. [ ] Nem én voltam tehetséges, hanem ahhoz kellett tehetséggel rendelkeznem, ami történt velem. Ki kellett ráncigálnom magamból a tehetséget, hogy meg tudjam fogalmazni azt a kivételes dolgot, ami történt velem\" – fejtette ki Kertész.
Az életművét lezárta – tette hozzá. Ha valami eszébe jut, azt szívesen leírja majd, de „újat” csak akkor írhatna, ha folytatná a „régit”, amely azonban már lezárult. „Nehezen képzelhető el, hogy mindazok után, amit eddig írtam, szerelmi történetekkel folytatnám, Jancsi és Juliska-stílusban” – jegyezte meg.
Az interjú készítője, Johanna Adorján felidézte, Kertész a The Paris Review nyári számában közölt interjúban kijelentette, hogy az amerikai irodalmi folyóiratnak adott nyilatkozata volt élete utolsó interjúja, majd megkérte a Nobel-díjas magyar írót, állapodjanak meg abban, hogy a FAS-nak adott interjú „teljesen hivatalosan nem az utolsó”. Kertész Imre erre nevetve kezet nyújtott Adorjánnak, és azt mondta: „rendben van”.
A Letzte Einkehr című kötet naplórészleteket és egy regénytöredéket tartalmaz Kristin Schwamm fordításában, és a Rowohlt kiadónál jelenik meg.
