Baudelaire, Mallarmé, Verlaine és Rimbaud határozták meg a szimbolista törekvéseket a költészetben, Debussy és Richard Strauss voltak legnagyobb zeneszerzői, és a képzőművészek között nem kisebb neveket találunk, mint Ensor, Munch, Redon, Moreau, Gauguin, Rodin. Ami a magyar művészetet illeti, Gulácsy Lajos festészetében éppen olyan jelentős szerepe volt a szimbólumoknak, álmoknak, látomásoknak, mint Ady, Babits költészetében vagy Bartók Béla és Balázs Béla A kékszakállú herceg várában.
Ami azonban az osztrák művészetet illeti, a nagyközönség valószínűleg elsősorban Gustave Klimt kompozícióit tartja számon a szimbolizmus fontos alkotásaiként, és ez nemcsak a Lajtán innen szemlélve van így, hanem maguk az osztrákok is egy kicsit megfeledkeztek a Sezession megalakulását megelőző évtizedek művészetéről. Ahogyan a Belvedere igazgatónője, Agnes Husslein-Arco írja a tárlat katalógusában, „bár a huszadik század olyan releváns törekvéseinek az alapját jelenti, mint a két világháború közötti és az azt követő idők mágikus vagy fantasztikus realizmusa, a szimbolizmus megítélése ellentmondásos volt a művészet világán belül – a fantasztikus, a szélsőséges nem számított modernnek, annál inkább irracionálisnak és dekadensnek. Valójában ez a hosszú ideig kevéssé megbecsült művészeti irányzat különösen Ausztriában játszott meghatározó szerepet a modern művészet fejlődésében, miután a dekadens szellemiségből kibontakozott és felfedezte a romlás, a misztikum és a titokzatosság esztétikáját”. Ebben a világban gyökerezik Gustav Klimt és Kloman Moser művészete, és a szimbolizmusból fejlődött ki Egon Schiele és Oskar Kokoschka expresszionizmusa, de innen eredeztethetők az olyan absztrakt törekvések is, mint amilyenek például a Bécsen kívül Prágában is igen tisztelt Frantisek Kupkát jellemzik.
A fenti névsor önmagában is elég lenne ahhoz, hogy izgalmassá tegyen egy kiállítást, különösen, ha mindegyiket csúcsművek képviselik, a lista azonban olyan nevekkel egészíthető ki, mint Max Klinger, Franz von Stuck, Fernand Khnopff, Arnold Böcklin, Giovanni Segantini és a már említett Gustave Moreau. Még izgalmasabbá teszi a tárlatot az a tény, hogy számos, a fentieknél kevésbé ismert művész meglepően friss, erőteljes művel van jelen a termekben. És különösen érdekessé teszi a bemutatót az is, hogy a kiállított művek a fényűző barokk környezetben szinte egy művészettörténeti szeminárium szemléltető darabjaiként működnek. Így válik láthatóvá, hogy a korábbi művészettörténeti korszakok konvenciókon alapuló allegóriáival szemben a szimbolista kép hogyan lép túl a racionális érzékelésen a belső látás, a víziók világa felé; és hogy a realista módon láttatott, megjelenített világ banalitásával szemben hogyan helyezi a mű középpontjába a mítoszok és a misztika univerzumát.
Ezzel a váltással indul a tárlat első fejezete, amelyből méreteivel is kiemelkedik Max Klinger Párisz ítélete című alkotása. Aztán az Arcok – Testek – Tájak című második rész a művészi világkép szubjektivitására hívja fel a figyelmet, s nem mellesleg olyan csúcsműveket prezentál, mint Edward Munch kettős portréja Paul Hermannról és Paul Contardról, Egon Schiele Eduard Kosmackot ábrázoló arcképe és Giovanni Segantini önarcképe. A Századvég és Aranykor „stimmunglandschaftjai” a romantika melankolikus hangulatú tájképeinek folytatói, olyan művekkel, mint Ferdinand Hodler Meghatottsága, Gustav Klimt Napraforgója vagy a kevésbé ismert Karl Meditz misztikus hangulatú A nagy fája. A nő, az álmok, a látomások és a végzet asszonya, az ezer alakban megjelenő csábító, szerető, anya természetesen éppen úgy külön fejezetet kap, mint a halál, a titokzatos tér az alvilág és a világmindenség között (A nő mint szimbólum, illetve Alvilág és Mindenség között).
E fejezetek akár a tárlat csücspontjai is lehetnének, ha nem követné őket lezárva, összefogva a kiállítás egészét az utolsó, Richard Wagner és a szimbolisták című fejezet, amely az 1876-ban bemutatott operaciklus, a Ring des Nibelungen irodalomra, művészetre gyakorolt hatását mutatja be. Itt teljesedik ki az a zenemű is, az a hanginstalláció, amelyet Robin Minard kanadai zeneszerző, installációművész készített a kiállítás számára. Több mint kétezer hangfalat helyezett el az Alsó-Belvedere termeiben, amelyek segítségével a szimbolista zene, irodalom és líra által inspirált hangköltemény grafikus ornamensként kíséri végig a termekben a látogatót. Az alapképlet változatlan, miközben a hangzás lépésről lépésre változik, ahogyan persze a művek összhatása is. Az egyedüllét melankóliája árad Ferdinand Keller Magányos Kentaurjából, Alfred Kubin, Wenzel Hablik, Erich Mallina víziói pedig a szürrealizmus törekvéseit előlegezik, ahogyan Giovanni Segantini Gonosz anyái is, akik valószerűtlen látványt nyújtanak a behavazott fennsíkon a fák ágai között lebegve. Ilyen valószerűtlen az a látvány is, amelyet Magyarországi Szent Erzsébet alakja nyújt Wilhelm List 1905-ben festett triptichonján, a jóság, a kiszolgáltatottság, a megtisztulás jelképeként, halálában is élőként. Mintha arannyá válnának körülötte a rózsák, s mintha angyalszárnyak tartanák fenn ravatalán, összemosódik a jelen és a múlt, a valódi és a képzelt, a látott és az álmodott világ – százévesen is igazi kortárs műnek tűnik az alkotás.
(Dekadencia – Pozíciók az osztrák szimbolizmusban, Bécs, Alsó-Belvedere, látogatható október 13-ig.)
