Luc Besson a Vérmesékkel tért vissza a rendezői székbe, s ezúttal nem bízott semmit a véletlenre: leszerződtette Robert De Nirót és Michelle Pfeiffert, akik tán már túl vannak pályafutásuk csúcsán, de azért bőven jól csengenek ahhoz, hogy odafigyeljünk egy-egy új filmjükre. A szerencsétlen magyar címadás mögött nem horrorfilm rejtőzik, hanem egy fekete komédia: a sztori szerint De Niro egykori maffiózó, aki felnyomja néhány maffiatársát. Ők rácsok mögé, De Niro és családja pedig a tanúvédelmi programba kerül. Franciaországi bújtatásuk fatális véget ér: kiderül, hogy nemcsak a család feje, de neje és gyerekei sem éppen szende szüzek. Nyomukban pedig vér és pusztítás marad. A családfő pedig leginkább egy kis nyugalomra vágyik. A Vérmesékben ismét De Niro komikusi és gengszterfilmjeinek önreflektív karakterét látjuk viszont, és Pfeiffer mellett örüljünk Tommy Lee Jones visszafogottságában is pompás figurájának, aki ügynökként képtelen mit tenni a rábízott, megzabolázhatatlan családdal.
Úgy negyven évvel ezelőtt Michelangelo Antonioni készített egy filmet Jack Nicholsonnal, amelyben egy fotóriporter a messzi Csádban egy váratlan ötlettől vezérelve eldobja saját személyazonosságát, és felveszi a szomszéd szobában éppen elhunyt tökidegen identitását. A Foglalkozása: riporter egyszerre volt lenyűgöző az Antonioni-életmű talajvesztett, sodródó középosztálybelis tematikájának fejezeteként, valamint az új identitásból fakadó amerikai rejtélytörténetként. Előbbinek a szerzői film korszakában, utóbbinak az új hollywoodi elvárások között volt létjogosultsága. Mindezt pedig azért érdemes felidézni, mert az Arthur Newman világával kapcsolatban csak az mondható el dicséretként, hogy a nemes elődöt idézi meg, és különösen az a kritika vele szemben, hogy egyetlen lehetséges elvárásnak sem képes megfelelni. Pedig a főszerepet napjaink legkurrensebb sztárjai játsszák, Colin Firth és Emily Blunt egyaránt olyan, az életüktől megcsömörlött, a múltjukat hátrahagyó kóbor lelkek, akik sorsszerű egymásra találása egyszerre kínálhatna jóféle utazós mozit, romantikus évődést vagy melodrámai keretet, de még egy bűnügyi fordulat is beleférne a sztoriba. Ehelyett az Arthur Newman főhősei jelenetről jelenetre vergődnek szánalmas életükben, amely drámainak van előadva, csak éppen a drámaiság nem jön át a vásznon.
Antal Nimród a Kontroll óta nagyon figyelemreméltó amerikai karriert építgetett. Mindhárom amerikai filmje növelte nimbuszát (Elhagyott szoba, A szállítmány, Ragadozók), és most egy újabb fejezethez érkezett a Metallicáról szóló koncertfilmmel. A műfaj tekintetében egyébként nem csekély büdzséből (18 millió dollár) forgatott Metallica – Through the Never azért (is) kuriózum, mert IMAX-ben lehet átadni magunkat a zene és látvány élményének. Antal egy roadie szemén keresztül mutatja be a bandát, amely működése harminc éve alatt 180 millió albumot adott el világszerte. Sok zene és látványosság várja − nem csak − a Metallica-rajongókat.
Ben Affleck Az Argo-akció óta az egyik legkelendőbb portéka Hollywoodban, Justin Timberlake pedig erősen feljövőben van a stúdiórendszer megbecsült színészeinek táborában. A Vakszerencse című filmben egyszerre szerepelnek, ami alapot adhatna egy új hollywoodi sikerfilmhez. A rendező, Brad Furman ezt megelőzően egy stílusos Matthew McConaughey-mozit készített (Az igazság ára), bár tapasztalata ezzel együtt nem nevezhető igazán veretesnek. A Vakszerencsében a netes szerencsejáték és pókerezés világába kapunk betekintést, pontosabban az alvilági keretek között működtetett aranybánya illegális titkait ismerhetjük meg. És a piac éppen annyira bűnösnek van lefestve, ahogy az egyszeri ember elképzeli. Egy héttel az amerikai bemutató előtt láthatjuk a hazai mozikban.
Danis Tanovic a bosnyák filmgyártás legismertebb és legelismertebb képviselője, aki először akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor 32 évesen első játékfilmjével, a Senkiföldjén (2001) című háborús drámával mindjárt külföldi filmért járó Oscar-díjat nyert. Azóta több filmmel igyekezett megismételni első sikerét, a legközelebb a mostani, Egy epizód egy vasgyűjtő életéből című minimalista drámával jutott hozzá. Az idei Berlinalén a zsűri nagydíjával, a legjobb színész díjával, valamint az ökumenikus zsűri különdíjával elismert direktor szinte nulla pénzből forgatott egy délszláv roma családról emberközeli drámát: hősei egészségbiztosítás nélkül próbálnak egy abortált nőnek egészségügyi ellátást szerezni. A férj minden próbálkozása ellenére lepattannak az állami rendszerről, a feleség állapota pedig nem javul. Tanovic érzékeny története legalább annyira drámai, mint Cristi Puiu Lazarescu úr halála című darabja, de nem annyira komor, legalábbis ami a lezárást illeti. Artberkekben fontos idei bemutató a bosnyák Oscar-nevezett alkotás.
Igazi fesztiválkedvenc a fekete-fehér német keserédes komédia, az Oh Boy, Jan Ole Gester rendezői bemutatkozása. Főhőse egy huszonéves fiú, akinek egyetlen „bűne”, hogy nem tudja, mit akar az élettől. Mire azonban észbe kap, barátnője otthagyja, apja megvonja a léhűtés finanszírozását, és már-már bolondnak minősítik. Lehet, hogy egy jóféle fekete kávé megoldja az élet összes problémáját? A fiatalember szerint egyáltalán nem kizárt.
Az elmúlt hónapokban mintha minden magyar forgalmazó az Amerikán kívüli animációs filmekben keresné a következő igazgyöngyöt, és bár az Egyesült Államokból is rekordszámú alkotás érkezett idén a magyar mozikba – és nem is volt mind sikeres –, ez nem jelenti azt, hogy egy maláj vagy egy spanyol darab ne érhetne révbe. A dél-afrikai Zambézia bejött itthon, a maláj-kínai Halbalhé nem, most pedig megtudhatjuk, hogy a spanyol Hópihe mire jut a hazai közönségnél. A történet ezúttal is állatokról szól, illetve körülöttük bonyolódik: a barcelonai állatkertben afféle csodabogárként tekintenek a fehér szőrű gorillára, aki számkivetettsége ellen tenni is akar: például egy boszorkány segítségével „normálissá” változni.
