Érzékeny személyisége látta előre a közelgő borzalmat, ugyanakkor nem akarta elkerülni. Baán László felemlítette azt a tragikus és drámai epizódot, amikor Ámos Imre egy jó szándékú keretlegénynek köszönhetően elszökhetett volna a biztos halálba induló transzportból, de ő ezt megtagadta, mondván vállalni kell a sorsunkat. Különösen szívbemarkoló lenyomata ennek a sorstragédiának a művész Szolnoki vázlatkönyve, amelyet virtuálisan végiglapozhat a látogató.
Ámos festményei Chagalléihoz képest kevésbé tobzódnak a színekben, sokkal inkább valamiféle tompa melankólia hatja át őket. Az álomszerűség is másképpen, sokkal inkább valamiféle traumatikus belső küzdelmek kifejeződéseként jelenik meg Ámosnál az életrajzi tanulságok szerint rutinos ébren álmodó Chagallhoz képest, akinél a gyerekkor, a mítosz és a hagyomány emléktöredékei keverednek saját vízióival. Grafikái ezzel szemben szinte izzanak, és kimondottan eksztatikusak helyenként.
Chagall munkái közül elsősorban azok kaptak helyet a kiállításon (több mint hatvan mű), amelyek a művész illusztrációs tevékenységét – például a Bibliához és La Fontaine-mesékhez készített grafikái – hozzák közelebb a látogatóhoz, valamint azok a festmények, amelyek az orosz szülőföld zsidóságának életéből és az azokon alapuló élményekből táplálkoznak.
A kiállítás négy egységre tagolódik: az első a háború és a forradalom sújtotta Oroszországban született képekből válogat, a második kiállítási egység művei Párizsban készültek a két háború közötti években, majd következnek az Amerikában töltött évek során született alkotások, végül az utolsó, összegző évek termése következik. A budapesti kiállítás igazi szenzációja Chagall 1964-ben festett Élet (La Vie) című képe. A Saint Paul de Vence-ban őrzött, színpompás, mintegy nyolcvan figurát felvonultató, mozgalmas mű a párizsi kiállításon sem szerepelt, budapesti bemutatása így nemcsak magyar, hanem nemzetközi szempontból is kiemelkedő jelentőségű.
