Mit ne mondjunk, hozzá tudnánk szokni a hazai kulturális élet szélesebb köreiben is ahhoz a nemzetközi színvonalhoz, amelyet egy ideje az egyesített Szépművészeti Múzeum és Magyar Nemzeti Galéria kínál. Kis túlzással egyik remek kiállítás a másikat éri az utóbbi időben – a Szépművészeti Egon Schiele és kora című tárlatával párhuzamosan nyílt meg a nyáron az impresszionista és posztimpresszionista remekműveket bemutató kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Jól kezdődik az ősz is ilyen szempontból: szeptember 13-ától látható a Magyar Nemzeti Galériában a Chagall – Háború és béke között, valamint Ámos Imre, a „magyar Chagall” – A háború örvényében 1937–1944 című ikerkiállítás.
Chagall-lal persze nehéz mellényúlni: a budapesti alapjául szolgáló kiállítást a párizsi Musée du Luxembourg-ban közel félmillióan látták. Éppen ezért komoly bóknak számít – emelte ki Baán László főigazgató a kiállítás szeptember 11-én tartott sajtóbejárásán –, hogy Julia Garimorth-Foray, a francia kiállítás kurátora elismerően méltatta a Magyar Nemzeti Galéria nemrég felújított kiállítóterét. De nem csak a helyszínnek köszönhető a magyar rendezés különös értéke. Azzal, hogy az átfogó pályaképet kínáló Chagall-válogatás mellé sikerült felsorakoztatni Ámos Imre, vagy ahogy szokás időnként emlegetni, a „magyar Chagall” életművének bizonyos darabjait, valóban érdekes párbeszéd bontakozik ki a múltból.
A közös szellemi találkozási pontokon túl – egyebek között a zsidó identitás és sors vagy Párizs vonzása – egy konkrét találkozás is összeköti a két életutat. A nagykállói születésű Ámos feleségével együtt 1937-ben három hónapot töltött Párizsban, ahol abban az örömteli eseményben volt része, hogy felkereshette az ott élő Chagallt. Visszaemlékezésén túl – amely megkapó őszinteséggel írja le azt a szinte gyermeki izgalmat, amely akkor elfogta – a híres pályatársról készített rajzai is tanúskodnak erről a meghatározó élményről.
A budapesti ikerkiállítás lehetőséget kínál tehát a két életmű párhuzamainak és különbségeinek a megismerésére. Közös természetesen a két alkotó munkásságában a zsidó hagyomány és a gyerekkor élményeinek feldolgozása. Csakhogy amíg a majd száz évet megélt Chagall esetében ezek a motívumok és életképek egy alapvetően derűs művészet elemeiként jelennek meg, addig Ámos itt látható képeiről sokkal inkább a rettegés, a szorongás és a tragikus sors vállalásának belső küzdelmei olvashatók le. Persze nincs miért csodálkozni ezen: a kiállított festmények és grafikák 1937 és 1944 között keletkeztek.
Érzékeny személyisége látta előre a közelgő borzalmat, ugyanakkor nem akarta elkerülni. Baán László felemlítette azt a tragikus és drámai epizódot, amikor Ámos Imre egy jó szándékú keretlegénynek köszönhetően elszökhetett volna a biztos halálba induló transzportból, de ő ezt megtagadta, mondván vállalni kell a sorsunkat. Különösen szívbemarkoló lenyomata ennek a sorstragédiának a művész Szolnoki vázlatkönyve, amelyet virtuálisan végiglapozhat a látogató.
Ámos festményei Chagalléihoz képest kevésbé tobzódnak a színekben, sokkal inkább valamiféle tompa melankólia hatja át őket. Az álomszerűség is másképpen, sokkal inkább valamiféle traumatikus belső küzdelmek kifejeződéseként jelenik meg Ámosnál az életrajzi tanulságok szerint rutinos ébren álmodó Chagallhoz képest, akinél a gyerekkor, a mítosz és a hagyomány emléktöredékei keverednek saját vízióival. Grafikái ezzel szemben szinte izzanak, és kimondottan eksztatikusak helyenként.
Chagall munkái közül elsősorban azok kaptak helyet a kiállításon (több mint hatvan mű), amelyek a művész illusztrációs tevékenységét – például a Bibliához és La Fontaine-mesékhez készített grafikái – hozzák közelebb a látogatóhoz, valamint azok a festmények, amelyek az orosz szülőföld zsidóságának életéből és az azokon alapuló élményekből táplálkoznak.
A kiállítás négy egységre tagolódik: az első a háború és a forradalom sújtotta Oroszországban született képekből válogat, a második kiállítási egység művei Párizsban készültek a két háború közötti években, majd következnek az Amerikában töltött évek során született alkotások, végül az utolsó, összegző évek termése következik. A budapesti kiállítás igazi szenzációja Chagall 1964-ben festett Élet (La Vie) című képe. A Saint Paul de Vence-ban őrzött, színpompás, mintegy nyolcvan figurát felvonultató, mozgalmas mű a párizsi kiállításon sem szerepelt, budapesti bemutatása így nemcsak magyar, hanem nemzetközi szempontból is kiemelkedő jelentőségű.
