Persze az elsősorban haditudósítóként elhíresült Capáról így is sok közismert tény és legenda kering, halálmegvető bátorsága, játékszenvedélye és a szebbik nem körében aratott hódításai legalább annyira hozzájárultak ahhoz, hogy a huszadik század legismertebb fotósaiként őrizte meg az emlékezet. A Magyar Nemzeti Múzeum Robert Capa – A játékos című, szeptember 18-án nyíló kiállítása – túl azon, hogy a felvonultatott 160 fotó egy része komoly merítést kínál a haditudósítói életműből is – erősen árnyalja a közkeletű Capa-képet azzal, hogy játékosabb, derűsebb és a hétköznapiságot megragadó alkotásokból is válogat.
Külön teremben tekinthetők meg azok a fotók, amelyek a játékos Capát, és az általa buzgón fotózott, önfeledten játszó és mulatozó embereket örökítik meg kezdve a magas körök társasági eseményeitől a maszkban pózoló Picassón át a lövészárkok mélyén sakkozó katonákig. Capa maga is a játékszenvedély rabja volt, és ez nem csak a lóversenyzés és a kártyajáték terén érvényesült nála, hanem magát az életet is egyfajta hazárdjátékként fogta fel.
Nem túlzás azt állítani, hogy ez is szerepet játszott tragikusan korai halálában – 1954-ben aknára lépett Indokínában. Ahogy a kiállítás kurátora, Fisli Éva a hétfői sajtóbejáráson felhívta rá a figyelmet, Capa szakmai karrierjének kiteljesedése a színes képes magazinok (mint például a Life) elterjedésének időszakára esett. A sokáig névtelenül publikáló fotós aztán már egyre tudatosabban vállalta a veszélyt, hogy egyre fényesebben ragyogó hírnevét fenntartsa, egyúttal megfeleljen a sajtóban egyre fokozódó, a rendkívüliséget hajszoló verseny kihívásának.
Nem véletlenül szerveződik a kiállítás harmadik egysége a hős témaköre köré – Capa korának, mai szóval, igazi celebjévé vált, egyfajta kemény és sármos film noir hőssé. Ebben a tematikus egységben kaptak helyet Capa személyes hősei is – vagyis azok a hétköznapi emberek, akiket utánozhatatlan empátiával volt képes megörökíteni.
Capa nem volt elfogulatlan szemlélő: arra a kísérőszöveg is felhívja a figyelmet, hogy például milyen tudatosan igyekezett rokonszenvet ébreszteni a polgárháború sújtotta Spanyolország – nyilván köztársaságpárti – áldozatai iránt. Ez ugyanakkor a legkevésbé sem teszi hiteltelenné művészetét. Híres mondására utalva („Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”) nemcsak fizikailag került közel riportalanyaihoz, hanem sikerült a legborzasztóbb háborús helyzetben, a romok között vagy nyomor mélyén is megtalálni és felmutatni az emberséget és a reményt.
A kiállítás másik komoly erénye – a jól válogatott képanyagon túl – a korabeli sajtó körülményeinek, a fotóriporter eszköztárának bemutatása. Kiderül, milyen komoly csapatmunka, és mennyi szerkesztés és félreszerkesztés árán jelenhettek meg azok a Capa-fotók, melyek közül nem egy a huszadik század ikonikus lenyomatává vált. Aki szeretne komolyabban is elmélyedni a kulisszatitkokban, az a kiállított tárolószekrények kihúzható fiókjaiban számos olyan dokumentumot talál, amelyek egy-egy kép sorsát követik a nyomon a retusálásokkal, változtatásokkal együtt. A látogató egy berendezett tábori labor díszletei között a riportfotózás tárgyi eszközeivel is megismerkedhet. Akinek a tudásszomja még ezen is túlmegy, a tárlathoz tartozó Doku-térben elmélyülhet a Capa-irodalomban.
