Határterületek. Népszerű kifejezés, mely a rendszerváltást megelőző évtizedekben gyakorta foglalkoztatta a művészetelméleti szakembereket. Vajh hol húzódhat ipar és képzőművészet, dizájn és művészet határa, s hogy lehet átjárni, átlibbenni ezeken, megtalálni a „közös nevezőt”, és ha úgy tetszik, tiszta Művészetet létrehozni?
Mondani sem kell, a hatvanas-hetvenes évek ez irányú törekvéseinek többségét ma már fából vaskarikának tekintjük. Sajnálatos módon azonban azokkal a tárgyakkal, melyeket a mai kor kínos kacatnak tekint, az igazi értékek is szemétdombra kerülnek. Pedig hazánkban a hetvenes-nyolcvanas évek során egy egész nemzedék dolgozott, alkotott, „dizájnba kényszerítve” úgy, hogy tulajdonképpen ipar- és képzőművészeti minőségeket hozott létre azon lehetőségek között, amelyeket a Brezsnyev-éra szisztematizáló, könnyűipart fejlesztő politikai és gazdasági légköre a vasfüggöny keleti oldalán megengedett.
Bizonyos tekintetben a vasfüggöny védelmet is nyújtott: a hetvenes-nyolcvanas évek gazdasági viharai, amelyek átrajzolták a nyugat európai iparművészet és dizájn térképét is, nem zilálták szét hazánkban az alkotás kereteit, mely kereteket a folyamatos bővülés, a lehetőségek tágulása jellemezte. Katona Valéria tehát nincs egyedül. Aki annak a háború után született nemzedéknek a tagja, mely pályáját a hetvenes-nyolcvanas években kezdte, hogy aztán a csúcson kelljen szembesülnie azzal: a rendszerváltás folyamatai nem a további virágzást, a lehetőségek kitágulását, hanem a lassú visszaszorulást, a művészet infrastruktúrájának radikális átalakulását fogják jelenteni.
Katona Valéria pályáját az úgynevezett festő-nyomó szakirányon kezdte textilművészként, s hamar a dizájn nívódíjának birtokosa lett. A textilművészet e területe a már kész szövet mintájának képzését, megalkotását jelenti eredetileg, így főleg a nyomósok – szemben a szövőkkel és az öltözékesekkel – az anyag mintáját, felületét hozzák létre, s épp ezért munkáik is leginkább az építészet kontextusában érvényesülnek: függönyként, brokátként, falburkoló szövetként tudják megmutatni arcukat. Katona Valéria számára is a térelválasztók, függönyök médiuma lesz az, ahol kibontakozhat tehetsége, s amely felületen immár több mint negyven éve alkot.
S ha úgy tetszik, „függönyművészre” ott van szükség, ahol vannak egyedi függönyök. Ahol nem az IKEA hasonló szövetei jelennek meg, ahol van pénz és ízlés is arra, hogy egy iparművész tervezte, szitanyomással, kézi festéssel, mívesen megalkotott drapéria szolgáljon térelválasztó gyanánt. A hetvenes-nyolcvanas évekről, ama bizonyos vasfüggöny mögötti időszakról elmondhatjuk, hogy mivel a megrendelő – jórészt az állam – kifejezett célja volt, hogy létezzen „magyar dizájn” s a vasfüggöny a nyugati konkurenciát is távol tartotta, lehetőség nyílt Katona Valéria és más iparművészeti műfajokban alkotó kortársai számára is olyan megrendeléseket teljesíteni, amelyek ma már szinte elképzelhetetlenek. Így került az ő kárpitja óvodák falára, szállodákba, irodaházakba, utóbb reprezentatív magánépületekbe is.
Lakástextiltől az egyedi japánfalig terjednek a tablókon látható hatalmas munkák, s a lenyűgöző méretű minták valóban meg is töltik a teret. 1973-ban, az azóta legendássá lett Textilművészeti Biennálén, Szombathelyen kapott elismerést először a művész, néhány évvel diplomaszerzése után. Ez a tárlat mérföldkő is volt az egész magyar iparművészet történetben, hisz ekkor vált el először láthatóan a dizájn és „craft” irányzatként leírt, egymással sokszor szemben álló, de egymást ki is egészítő irányzat.
Katona Valéria művészete azonban e kettő vonalon párhuzamosan haladt tovább: egyszerre jelennek meg a festőművészeti, képgrafikai alkotásként érvényesülő, kisebb méretű színes szitanyomatok és a nagyméretű mintatervek, melyek a dizájn műfajához sorolhatóak. A Magyar Nemzeti Bank és az újpesti házasságkötő terem díszes kárpitjai, textiljei a mai napig láthatók. Még. A textil ugyanis öregszik, fárad, s ahogy jön a felújítás, cserélődik is. A dizájn – legyen bármilyen magas színvonalú – sajnos múlandó műfaj.
---- Oldal címe ----
A rendszerváltás hozott ebbe a folyamatba fordulópontot: a kiállítás második szegmensét jelentő „autonóm művek” egyértelmű válaszok arra, hogy az IKEA és a nagy dizájncégek megjelenése, valamint a hazai gyártóbázisok egyidejű megszűnése egy időre – reméljük, csak erre a néhány évtizedre – elszívta a levegőt a magyar tervezők elől.
Katona Valéria nemzedékének iparművészei a kilencvenes évektől „képzőművészeti” irányokba mozdultak el. Katona Valéria tulajdonképpen – sarkosan fogalmazva – festő, képgrafikus lett, ha szorosan próbálunk csatlakozni ezekhez a jórészt mára kiüresedett fogalmakhoz. Művei azonban nem pusztán textilre készült míves szitanyomatok és festmények, hanem monumentalitásukban, dekoratív felfogásukban tükrözik egy olyan művész tapasztalatát is, aki pályáját az épülettextil műfajában bontakoztatta ki korábban.
A szakmai és technológiai tudás, valamint a művészi szemlélet ilyen egysége az, amit leginkább érdemes lenne a feltörekvő, fiatal generációnak átvennie, megőriznie és továbbörökítenie a már idősnek számító, a háború után, illetve a hetvenes-nyolcvanas években kezdő művésznemzedéktől.
Ahogy Katona Valéria kiállítása az építészethez kapcsolódó iparművészet és dizájn területéről vezet át a képzőművészeti textilekig, az alagsorban épp a képzőművészet képviselői tesznek lépéseket a másik irányba, az építészet felé. A Fragmentum című tárlat a Magyar Festők Társaságának szervezésében készült, így azontúl, hogy a hazai festészet legfőbb irányzatai képviseltetik magukat, nem tekinthető egyértelműen sikeresnek. Ez nem a művészek és nem is a kurátor hibája, sokkal inkább annak a ténynek a következménye, hogy míg a „függöny” egyszerűségétől a „művészi függöny” felé a minőségek gazdagodása, bővülése figyelhető meg, a „festmény” felől a „gyönyörű dekoratív felületig” ennek fordítottja történik.
A lépések épp ezért inkább bárdolatlanok, néhol cinikusak, de leginkább zavaróak. Néhány esetben természetesen látunk kifejezetten szép, izgalmas műveket, de összességében azt tapasztalhatjuk: a festészet, a képzőművészet mintha őrlődni látszana saját hivatása, fogalmi értékrendje és a fent már vázolt egzisztenciális szorítás, megélhetés és piacszerzés mindennapos konfliktusa között. Mondanivaló, közlési szándék és eladhatóság, dekorativitás, melyben nem az elsők állnak jelenleg nyerésre. A képzőművészet és iparművészet fogalomkészletének kiüresedése, zárójelbe helyeződése elsősorban az előbbi számára jelent tragikus értékvesztést, s ez a tragédia szinte minden képzőművészeti kiállítás számára sajátosan melankolikus hangulatot kölcsönöz. Katona Valéria életművével párhuzamban ez különösen szemmel látható.
A Fuga e két kiállítás egyidejű megrendezésével a kortárs művészeti élet egyik legégetőbb problémájára világított rá konkrét művek révén. A tárlatpáros és az általa felszínre került ellentétek, konfliktusok mindenképp vitát gerjeszthetnek, de épp a kortárs művészet − beleértve ebbe képző- és iparművészetet, építészetet – kibeszéletlen gondjai mindenképp egyszer fel kell hogy táruljanak, s el kell jönnie az időnek, hogy őszintén keressük a megoldást. A nemzedékváltás ugyanis a küszöbön áll, sőt már megkezdődött, és a ma fiatal művészeinek elsődleges feladatuk, hogy lehetőleg a múltban hagyják a hibákat, átmentsék az értékeket, azt a különleges tudást, mely a magyar művészetnek arcot ad, karaktert kölcsönöz a jövőben is.
(Katona Valéria egyéni kiállítása; Fragmentum, a Magyar Festők Társasága nyílt beadású országos kiállítása. Fuga − Budapesti Építészeti Központ)
