Világsikerű regény a Franco-rezsim ideológusáról

Nemrég jelent meg a hazai könyvesboltokban Javier Cercas Szalamiszi katonák című regénye. Az író interjút adott lapunknak.

A szerzőt először arról kérdeztük, minek köszönhető ez a napjainkban főként a vámpíros és/vagy erotikus bestsellereknek kijáró siker. – Az biztos, hogy én számítottam erre a legkevésbé, hiszen a Szalamiszi katonák megjelenése előtt az olvasótáborom egy-két barátomból, az édesanyámból és a nővéremből állt. A hatás szempontjából ennél a könyvnél is ugyanerre gondoltam. A korábbi könyveimet szintén szeretem, és nem tartom rosszabbnak ennél – válaszolja nevetve a szerző.

– A történet a polgárháború egy konkrét pillanatából kiindulva kutatja a múltat válaszok után. A főszereplő egy újságíró, fiktív személy, aki sok szempontból hasonlít önre.
– Olyannyira, hogy az én nevemet viseli. Tulajdonképpen álarc, de lehet, hogy azonosabb velem, mint én magammal – nevet újra. – Őt elhagyta a felesége, az enyém még kitart mellettem. Remélem. Meghalt az apja is, az enyém szerencsére kiváló egészségnek örvendett, amikor a könyvet írtam. Sosem dolgoztam riporterként. Viszont – az akkori önmagamhoz hasonlóan – ő is egy nem túl sikeres regényíró, aki belebotlik egy történetbe. Ez a történet Sanches Mazasról szól, akire már csak a spanyol historikusok és irodalmárok emlékeznek. Ígéretes költőnek indult, egész jó regényeket írt, és az ő nevéhez fűződik az 1939-től egészen 1975-ig fennálló Franco-rezsimet megalapozó szélsőjobboldali falangista eszmerendszer kidolgozása.

Mazas gyakran elmesélte, én a fiától hallottam a történetet, hogy a polgárháború utolsó napjaiban túlélte saját kivégzését. Valahogy elszökött a zűrzavarban, majd megpróbált az erdőben elrejtőzni az üldözői elől, ám egy köztársasági katona rábukkant. A rettegő író szemébe nézett, majd vállára dobta a puskáját, megfordult, és azt mondta a többieknek, hogy nem látott senkit. A regénybeli Cercast az érdekli, vajon mi is zajlott le abban a pillanatban. Nyomozni kezd és kirajzolódik egy kép a korszakról, az emberekről, máig fontos morális kérdésekről.

– Mivel magyarázza utólag, hogy ez a polgárháborús témájú regény ilyen óriási spanyolországi és nemzetközi sikert ért el?
– Ezt a két területet külön kell választani. A könyv 2001-es otthoni megjelenése óta kiderült, hogy a nagyvilágot is érdekli a történetem – hiszen mi egyébért fordították volna le harmincöt nyelvre? Spanyolországban viszont szinte érthetetlen intenzitású, robbanásszerű sikert hozott – egymillió példányt adtunk el belőle. Azt hiszem, eltalált egy érzékeny pontot, megérintett egy ideget a spanyol olvasókban. A történet a polgárháború egy konkrét pillanatát vizsgálva keresgél a múltban válaszok után. Mi a történet szempontjából az unokák nemzedéke vagyunk. Nagyapáink még részt vettek az eseményekben, a gyerekeik, a szüleink számára szintén élő emlékeket jelentett a háború. Mi, a harmadik generáció viszont már kezdtünk úgy tekinteni mindarra, mint a régmúlt részére, mint papíros ízű történelemre, ami ránk nem vonatkozik. Azt gondoltuk, hogy már mindent tudunk azokról az időkről, kicsit untuk is a témát. Mégis rengeteg feldolgozatlan, tisztázásra váró kérdés maradt, melyek nélkül nem érthetjük saját jelenünket. Ez a regény – anélkül, hogy ezt előre elterveztem volna – olyan morális kérdéseket vet fel, melyek rengeteg embert foglalkoztattak Spanyolországban a kétezres évek elején.
Bár a könyv a polgárháborúról szól, mégsem tartom történelmi vagy politikai témájú írásnak. A történet középpontjában a morál áll. Ez magyarázhatja többek között a kedvező nemzetközi fogadtatást. A történet tulajdonképpen játszódhatna Kínában, Brazíliában, vagy Magyarországon is. Egy szerénytelen példával élve: nem kell különösebben érdeklődni a napóleoni hadjáratok iránt ahhoz, hogy élvezzük a Háború és békét. Az emberi tulajdonságok, konfliktusok teszik korszakossá Tolsztoj művét.

– A könyv egyik kérdése: lehet-e igazi művész az olyan ember, aki gyenge, aki morálisan sebezhető? Többször idéz egy mondást, miszerint a Franco-korszak hivatalos művészei megnyerték ugyan a háborút, de elvesztették az irodalomtörténetet. Talán a választ is megadja, a regény utolsó harmadában felbukkanó szereplő, a veterán harcos Miralles alakjával. Ő a történet morális hőse?
– Igen. Mondok önnek valamit, amit csak egyszer meséltem el eddig, mert egy kicsit szégyellem magam miatta. Miralles ugyanis önálló életre kelt. Írhatnék akár egy egész könyvet, párbeszédek Miralles-szel címen. Tudom, mi a véleménye bármiről, akár a fociról is. Ismerem őt, számomra hús-vér személy.

– Él még?
– Meghalt.

– Tehát valódi emberről mintázta az alakját?
– Valódiról, de én nem ismertem.

---- Oldal címe ----

– Miért szégyenkezik?
– Regényírói közhely, hogy vannak karakterek, akik önálló életre kelnek, fellázadnak az író ellen. Ezen mindannyian átesünk, akik regényt írunk. Minden könyv során eljutunk ide, de velem még sosem történt meg ilyen erősen, mint Miralles esetén.

Akkor jelenik meg a könyvben, amikor gyakorlatilag már lezárult az eredeti sztori. Az újságíró kiderítette, mi is történt valójában, felkutatta és megszólaltatta az élő szemtanúkat, akik részt vettek a falangista író csodálatos megmenekülésében a kivégzőosztag és az utána kutató köztársasági katonák elől. De mégis elégedetlen, mégis hiányzik valami, a lényeg, amitől az egész értelmet nyer. És itt kerül elő Miralles, aki ott volt az eseményeknél, aki lehetett akár az a köztársasági katona is, aki futni engedte Sanchez Mazast, Franco tábornok és a szélsőjobboldali falangisták legfőbb ideológusát, a forradalmat vérbe fojtó erők ideológiai vezérét. A különös figura megjelenése megváltoztatja a könyv hangulatát, érzelmi töltését. A fiktív és a valóságos Javier Cercas írói lelkesedése teljesen új fénybe vonja az addigi történetet. Innentől kezdve megfigyelhetjük, hogyan születik meg egy regény.

– Regény a regényírásról – ez posztmodern technikának tűnik, holott maga a történet hangsúlyozottan dokumentarista eszközökkel készült.
– A könyv egyik fő dimenziója valóban az, ahogy az író megírja a regényét. Magam is szeretem úgy definiálni ezt a regényt, mint egy írást, ami az írás kalandjáról szól.

– Triviális hasonlattal élve könyve olvasójaként olyan fordulatot élünk át, mint amikor Columbo felügyelő elköszön, majd visszafordul az ajtóból és mond valamit, amitől a történet teljesen megváltozik. A regény hatásának egyik magyarázata is lehet ez a ritmusváltás. Tudatosan használta ez az elemet?
– Így sikerült – nevet Cercas. – A könyv autentikus főszereplője Mirelles. Amikor megjelenik, valóban megváltozik a könyv addigi jelentése. Egy barátom azt állítja, hogy az én munkáim egzisztenciális thrillerek. Miközben nyomozunk a tettes után, morális kérdéseket feszegetünk. Azt hiszem, ez minden könyvemre igaz. Öreg vagyok már, ötvenéves, koromnál fogva látom az összefüggéseket a regényeim között. Tehát a regényeim valóban olyanok, mint a thrillerek. Az az alapvető különbség a detektívregények és az én könyveim között, hogy a krimi végén mindig kiderül, ki a gyilkos. Nálam soha. Nincsenek egzakt válaszaim. Szerintem ugyanis az irodalom feladata az, hogy kérdéseket vessen fel, minél összetettebbeket, annál jobb.

– Nem jelentéktelen írói feladat az sem, hogy történeteket meséljen. Megmutasson olyan részleteket a világból, amik esetleg elkerülték az olvasók figyelmét, amiket nem láttak meg addig, vagy másképp láttak, kevésbé fontosaknak tűntek számukra.
– Egy író számára azok a kérdések a legfontosabbak, amiket egy gyerek is feltenne. Számomra legalábbis. Vannak evidenciák, amikre csak ők kérdeznek rá. Miért is menti meg egy republikánus katona az ellensége életét? Természetes lenne, ha megölné. Miért nem teszi? Hemingway azt mondta, hogy nagyon közelről kell ismerni azt a témát, amiről írunk. Én viszont arról írok, amiről fogalmam sincs, mert így próbálom megérteni.

– Mik azok a gyermeki kérdések, amik mostanában foglalkoztatják? Min dolgozik?
– Nem mondhatom meg. Ismét Hemingwayt idézem: ha elárulod, miről írsz, eltűnik a lényeg. A vallásom tiltja, hogy ilyesmiről beszéljek.

– Akkor beszéljen arról, amit nem ír meg, de fontos.
– Katalóniában élek. Olyan társadalmi légkör alakult ki mifelénk, amilyen korábban sohasem volt. Úgy tűnik, mintha mindenkinek azonos lenne a véleménye, de ez csak az egyetértés illúziója. Félelmen alapul, a vélemény kinyilvánításának félelmén. Ilyesmit korábban sohasem éltem meg.

– Azért tűnik úgy, mintha mindenki egyetértene, mert félnek az elfogadottól eltérő véleményt hangoztatni?
– Igen, olyan, mintha egy kollektív fikcióban élnénk. Rettenetesen érdekesek az ebből fakadó dilemmák, feszültségek. Ez foglalkoztat mostanában a legerősebben.

– Miből fakadnak a feszültségek, hogy jött létre ez a helyzet?
– Létezik egy, a katalán nacionalizmusban gyökerező gondolat, idea, amiben, úgy tűnik, mindenki egyetért. Mindenki hisz benne, de talán éppen emiatt nem mernek kérdéseket felvetni. Furcsa légkört teremtett mindez. Különös és személyes helyzeteket hoz létre. Engem mindig is érdekelt, milyen hatással van a történelem az emberekre. Mitől lesznek egyesek gyávák, és mitől válnak hőssé egyszerű átlagemberek? Hiszek a társadalmi unalomban. Azért kedvelem a demokráciát, mert az a létező legunalmasabb társadalmi rendszer. Szeretem én az izgalmakat a könyvekben, a zenében, a kirándulásokban, de a való életben már nem annyira. Életemben először egy kollektív kalandot látok kibontakozni magam körül, ami nem igazán tetszik.