A Warpigs nem az a mára már napi szinten nem aktív zenekar, amely minden hónapban beiktat egy utolsó utáni búcsúbulit, csakhogy a fellépésekből némi pluszbevétel csordogáljon a családi kasszákba. Így nincsenek ott a manapság szétnyúzott, nyári sárdagasztást vagy pornyelést szinte hetente kínáló fesztiválokon. Koncertet is jó, ha évente egyet adnak, legutóbb épp 2011 karácsonya után léptek színpadra. Kicsit az az érzése az embernek, amolyan fű alatt terjed, szájról szájra, postaládákba bedobott hírleveleken keresztül, hogy a banda a húrok közé csap.
A srácok (Eszenyi Péter, Ujhelyi György, Eszenyi Gábor és Szabó Péter) ráadásul nem érték meg az internetes korszak kamucelebbé válását, nincsenek agyonposztolt Facebook-, Instagram- vagy Twitter-bejegyzésekkel teletűzdelt percről percre tudósítások sem. Talán jól is van ez így. Több marad ezzel az izgalomnak, unikumnak, ezredfordulós hungarikumnak. Persze az, hogy nem visongó tinilányok ugrálnak már az első sorban, azt is jelzi, egy-egy fellépés nem napjaink playback-hakni dagonyába süppedő, sekélyesen kétségbeejtő hangulatát idézi. Ahogy azt sem, hogy unalomig üvöltsük végig az adott év ki tudja, hányadik koncertjén is ugyanazt a számsort.
Eszenyi Péter
Fotó: Veindl Virág
Azt ugyanakkor mindig jópofa megtapasztalni, hogy mondjuk a mostanság már „legendássá” váló Monte Carlót még azok is ismerik, akik a videoklip bemutatásakor mindössze kiscsoportba jártak. Ha ugyanis mondjuk kései tizenéveseknek, korai húszasoknak megemlítem, hogy Warpigs, jön vissza a válasz, hogy „őket nem ismerem”, de ha videót is mutatok, azonnal érkezik a sivítás: „Ja, ezt igen-igen! Persze, ez megvan!”
Ilyen érzésekkel kanyarodtam rá a 103-as buszon a II. Rákóczi Ferenc híd budai hídfőjének lehajtójára. Ítéletidő volt, reggel szakadt, 13 Celsius-fokra süllyedt a vénasszonyok nyara, és amikor azt láttam, hogy teljesen sötét a színpad, miközben a ZP-ben jó, ha harmincan kolbászolnak személyzetestől, kicsit megrémültem. Nem lesz koncert? Ne már! Igaz, hamar magától Petásztól azt a megnyugtató választ kaptam, hogy nem marad el, csak picit csúsznak. Reméltem, mert nem csak én vártam ezt úgy, mint az oviban a Mikulást.
Várni pedig megérte, végül körülbelül jó három-négyszázan gyűltünk össze, hogy – sokak örömömére – meghallgassuk az 1990-es évek második felének combos Warpigs-számait. Külön jó volt hallani az áthangszereléseket, így nem maradhatott senkiben az az érzés, mintha egy Akai magnóból játszottuk volna vissza az 1997-es Rapid és a két évvel később debütáló Quartz nótáit. Sőt, igen viccesen hatott a Tavaszi szél vizet áraszt rövid etűdje a Szandál közepén, ahogy a meghívott vendégzenészekkel például Rémember-számot is elnyomtak a már többségében családi örömöknek áldozó, gyermekekkel is felvértezett nagyérdeműnek, akik így egy röpke 90 percre visszakaphatták a másfél évtizeddel ezelőtti füstös klubbulik hangulatát. Persze beugrott Gyuri bokáig érő rasztája is, amikor jött a felhívás, hogy a koncert végén kisorsolják a sufniban, egy reklámszatyorban őrzött tincshegyeket.
Ilyenkor persze azon morfondírozom, hogy vajon mikor lesz a következő Warpigs-szeánsz. Bízom benne, hogy nem két év múlva. Ha fesztiválszervező lennék, tuti azon agyalnék, hogy miként tudnám őket elcsábítani egy nyári fellépésre. Már csak két okból is: hozzunk már némi színt a lassan minden feszten azonos repertoárba, no meg (a Monte Carlón kívül) nem ártana megismertetni az ifjabbakkal is a banda számait. Én azonban nem vagyok fesztiválszervező.
