− Meddig nyúlnak vissza a most megjelent kötet előzményei? Kunkovács László mikor, hogyan ismerte meg a pásztorok világát?
− Valamikor kisgyerekkoromban találkoztam velük először. Endrődön születtem, akkoriban tizenhárom és fél ezer lakosú falu volt, kiterjedt tanyavilággal. Nekünk is voltak teheneink, amelyeket édesanyám fejt meg. A bátyám egyszer levélben írta: „édesanyánk, miután megfejte a tehenet, leült zongorázni”. Ezt egyszer az önéletrajzomba is bevettem, vakarhatta a fejét a párt... Édesapám iskolaigazgató volt, íróasztalán ott volt az Etnográfia folyóirat is. A tudás szeretetére tőle is példát kaptam, de amúgy is kíváncsi gyerek voltam, minden érdekelt, madarakat figyeltem meg, ásványokat gyűjtöttem. Ha valami érdekelt, elolvastam róla egy könyvtárnyi anyagot. Később, a Magyar Távirati Iroda munkatársaként újra és újra találkoztam a gyermekkori világgal, hiszen a „kis színes” műfajába minden belefért. Csak el kellett indulnom vidékre, találkozni a barátaimmal, a helytörténészekkel, már jöttek is a különböző témák.
− A könyv anyaga majd fél évszázad gyűjtését fogja össze tematikusan. Hogyan vált a „könnyen jött” témából az ön számára alapvető jelentőségű tudásanyaggá, amit összegyűjtött?
− A hetvenes évek második felétől nagyon sokat foglalkoztam a pásztorok világával, hiszen világossá vált, hogy milyen mélységei vannak annak a tudásnak, amelyet közvetítenek felénk. Miközben párhuzamosan többféle dologgal is kellett foglalkoznom, archiváltam az anyagot, hogy egyszer egységes egésszé rendezhessem a részeket. Egyszerre élnek az én pásztoraim mélyen a mai valóságban, nem pedig a népmesékben, ugyanakkor mégis valami különösen mély kapcsolat köti őket a tradíciókhoz. Hányszor mondják a feleségek, hogy „az uram egyszer sem volt kint az állat mellett kalap nélkül!” Vagy itt van a történet az öreg juhászról, akinek a halála után a társai tanakodnak, hogyan is temethették el régi barátjukat a kalapja és a bicskája nélkül. Így hát – hiába tiltja a kereszténység a sírmellékleteket – valahol, egy kunhalom mellett eltemették kedves tárgyait is. Ősi gondolkodás az övéké. Azt hiszem, ha tanítanák az ősgondolkodás törvényeit, egészen más lenne a világ, mint amilyen ma. De sajnos nem ismeri ezt az ősi tudást a kutatók nagy része sem. Könnyebb azt kimondani: nincs meg már semmi ebből a tudásból!
− Könyvében sorra veszi a pásztorkodás legkülönbözőbb ágait, helyszíneit, a szokásokat, tárgyakat, hétköznapokat, munkákat, ünnepeket. Elsősorban az alföldi vidékekről van szó, hiszen a magyarság elsősorban ezeken a területeken telepedett meg, de a fotók s a hozzájuk kötődő szövegek színes képet adnak a helyvidéki pásztorkodásról is, sőt, különböző ázsiai népek között is fényképezett...
− Igen, a „hozott kultúrával” foglalkozom elsősorban, amelyben minden célszerű, régen kialakult törvényei vannak. Akár a jurtába, ide sem kívánkozik mindenféle tárgy, nem is örülnek a pásztorok, ha fölösleges dolgokat kapnak. Mondjuk, egy késnek örülnek, vagy egy fenőkőnek. Van itt valami hozott mentalitás. Meghatározza ezt a fátlan vidékekhez való alkalmazkodás is, hisz e vidékeken három fa már erdőnek számít. Más a helyzet a hegyvidéki pásztorkodásban, amit mi vettünk át Erdélyben a románoktól, de éppen ettől szép a két nép kapcsolata. Ami a távoli vidékeket illeti: Mongóliába például az MTI küldött ki: jött egy főnök, hogy a mongol nemzeti ünnepre elutazhat egy fotográfus; igaz, tudni kell, hogy egy hétig tart a koszorúzás. Kaptam az alkalmon, és szerencsém volt, a koszorúzásról el tudtam szökni. Elvittek egészen távoli vidékekre, azután kiállították a képeimet, és újabb meghívás lett a dologból. Sokszor történt hasonló eset, olyan szinten befogadtak, hogy már nem vendégnek tekintettek, hanem közibük valónak.
− Szemben a falon látható egy kép, két juhász és két kutya van rajta, mintha csak együtt mennének a juhászok szállása felé. Azt hiszem, ebben a képben minden benne van, amit ember és állat kapcsolatáról tudni lehet...
− Azt hiszem, 1993-ban készült, Hajdúszoboszló határában, Angyalpuszta mellett. Kivitt oda valaki és ott hagyott a juhászok között. Éltem közöttük egy ideig, ettünk, ittunk, gyakran aludtam meg közöttük, sokakkal tegező viszonyban vagyok. Tulajdonképpen önéletrajz is ez a könyv.− Van-e utánpótlása a nagy pásztorgenerációknak?
− Emberben lenne, de tragikusan kevés az állat. Pedig ma is nagyon nagy olyan terület van Magyarországon, ami kifejezetten pásztorkodásra való, nem jó sem szántóföldnek, sem erdőnek. De azt sem jó látni, amikor hagyják visszavadulni ezeket a területeket. Itt a tavasztól őszig tartó legeltetés a föld legcélszerűbb hasznosítása. Az itteni fű a legízletesebb, legolcsóbb táplálék. „Hazahajtottunk ősszel ezer mázsa húst ” – hallottam egyszer egy gulyástól. Abszurdum, hogy Zala megyében vagy, s a falunak nincs egyetlen fejős tehene sem.
– Sem a pásztor, sem a gulyás, sem a csikós nem választható el a társától, a kutyától. Milyenek a mai pásztorkutyák?
– El kell választani az ő világukat a kutya-szépségversenyektől! A komondor és a kuvasz, a két régi megszokott fajta pedig ma már nagyon ritkán fordul elő, hiszem már Petőfi idejében eltűnt idehaza a farkas, a medve, nem kell a védelem. A padlásra került a szöges nyakörv is. A kisebb, könnyebb kutya kíséri a pásztorokat, ezeket könnyebb etetni, ugyanakkor fürgék, okosak. Egy nagy átalakulási folyamatban élünk. Feltűnt a Hortobágyon egy „agyonverni való” csúnya kutya. Mint a sakál, néha olyan a feje, a kopaszsága miatt mondják „sinkának” is, de úgy megy, mint a torpedó, s ha születik ilyen valahol Tiszacsegén vagy Balmazújvároson, messze földről elmennek érte, drága pénzen megveszik. Egyszer láttam egyet, amelynek az egyik első lábát felkötötték a nyaka mellé, mert ment volna állandóan. Más a helyzet az erdélyi havasok legelőin vagy a délvidéken: ahol a farkas vagy a medve ijesztget, ott kellenek a nagytestű, erős kutyák.
– A Pásztoremberek című könyv majd négyszáz oldalas, sok száz fotót tartalmaz, igazi könyvcsemege, alapvető nézegetni, olvasni való azok számára, akik a pásztoremberek világa iránt érdeklődnek. De máris új köteten dolgozik. Ha nem titok: ez miről fog szólni?
– Egy olyan könyvön dolgozom, amely az archaikus gondolkodásig, az írás előtti évezredekig viszi vissza az érdeklődőt, a több ezer éves sziklavésetek időszakába. Az Ural, Tiensan és Jakutföld háromszögében fotóztam ezeket a véseteket, közöttük a bika hátán álló napfejő ember alakját, a győzelem jelképét. Ezeknek az ábrázolásoknak négyezer éve nem szűnt meg a „garanciájuk” a kultúrának olyan talapzatát jelentik, amelyre lehet és kell is támaszkodnunk, hogy megmaradjunk!
