Befutott Párizsba a budapesti expressz

A párizsi Musée d’Orsay-ban nyílt meg a XX. század eleji magyar művészetet bemutató, nagyszabású kiállítás.

Száz évvel ezelőtt a Párizsba igyekvő magyar művészek vonata a Gare de l’Estre érkezett, akkoriban legfeljebb azok emlegették a másik nagy pályaudvart, az Orsay-t, akik Normandiába, Bretagne-ba utaztak a tengerparton festő francia kollégák után. Aki viszont ma jön, annak a gépe a Charles de Gaulle-on landol, s az utas hova máshova igyekezne, mint éppen az Orsay-ba, s nem is franciákat, hanem éppenséggel magyar művészeket keres.

Magyar festők párizsi vagy otthoni műtermekben festett képeit, amelyek nemcsak kiállták az idő próbáját, hiszen éppen egy évszázad telt el megszületésük óta, de diadalmasan vonultak be a világ egyik legjelentősebb múzeumába. Aligha téved, aki azt állítja, hogy a magyar művészet páratlan sikere, hogy a több mint száz műalkotás az évente több millió látogatót fogadó múzeumban a francia és a világ minden részéből érkező közönség elé kerül, hiszen ezután bizonyosan máshogyan szemlélik majd a magyar művészet más korszakában született alkotásait is.

A Musée d’Orsay ajánlólevelével bátran újabb utakra lehet indulni, az egykori pályaudvar végcélnak sem akármilyen, de olyan átszállóhelynek is mondható, ahonnan hasonlóan tekintélyes állomásokra indulnak vonatok. És persze hazafelé is, hogy hírt és bátorítást hozzanak, némiképp gyógyítsák az önértékelési zavarokat. Hiszen metaforikusan is értelmezhető az egyik, Réti Istvántól vett fali szöveg: „minden évben Párizsba menni, akkor is, ha nyomorogni kell, tanulni és látni, azután nyáron Nagybányán festeni, ősszel kiállítani Budapesten, és el is adni ”

A mostani megérkezés a hétfő esti kiállításmegnyitón igazi örömünneppé sikeredett, de volt is ok az ünnepelésre. Másfél éves intézményi együttműködés előzte meg a megnyitót, Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója vetette fel egy olyan tárlat megrendezésének a gondolatát Guy Cogevalnak, a Musée d’Orsay elnökének, amely Bartók zenéjét a középpontba helyezve mutatná be az 1905–1920 közötti évek modern magyar művészetét.

Hogy a tárlat szinte rekordidő alatt megvalósult, annak egyrészt az lehet az oka, hogy a francia szakember maga is nagyra becsüli a modern magyar művészetet (tavaly egy Rippl-Rónai-képet vásárolt a múzeum állandó gyűjteményébe, a mostani másik időszaki kiállítására pedig Perlrott-Csaba Vilmos egy vászna került be), s rendkívül magasra értékeli Bartók zenéjét. Másrészt az, hogy a tárlat kitűnően illeszkedik a múzeum zenei témájú bemutatóinak a sorába, amelyet egy Mahler-kiállítás indított, majd egy Debussyhez kötődő tárlat folytatott.

Hogy az ígéretes kiállításból valóban sikeres tárlat is lehetett, ahhoz úgy tűnik, az is hozzájárult, hogy a két magyar kurátor személyisége jól kiegészíti egymást. Barki Gergely kitartó kutatómunkájának ismét újabb eredmények köszönhetők, Rockenbauer Zoltán elmélyült zenei felkészültsége tette lehetővé, hogy a zene és a képzőművészet kapcsolódási pontjai közül a kiállítás a leglényegesebbekre koncentráljon. Arra a rokonságra, amelyet az egyébként zeneileg is igen művelt Berény Róbert 1911-ben így fogalmazott meg: „a hangok együttese Bartóknál olyan, mint a festészetben a színek totalitása ” A közönség várható reagálását viszont a kiállítás harmadik, francia kurátora, Claire Bernardi ismerheti a legjobban, így történhetett meg, hogy néhány ponton a tárlat nem az itthoni kánonnak megfelelő képet tükrözi, kevesebb a csendélet, kicsit háttérbe szorul a kubizmus – de ha ez az ára annak, hogy a „szomszédból”, az impresszionistáktól átránduló közönség elégedetten távozik, ám legyen!

Hogy felvillanyozódik már a kiállítás első termében, az bizonyos. Bartók-zene fogadja, két portréja közül az egyik, a teremben a Párizsban tanuló fiatal magyar művészek önarcképei sorakoznak francia kollégáik, például Gauguin önportréi társaságában, majd aktok következnek, Perlrott-Csaba Vilmos kompozíciója a nagy példakép Matisse iskolájáról. Mindenki Párizsra figyelt akkoriban, a hazatérőket azonban a népművészet, -zene remekei is megihlették, amiről Bartók hangfelvételei, fényképei, Csók István, Lesznai Anna, Ziffer Sándor festményei tanúskodnak, Rippl-Rónai kaposvári, Kernstok nyergesújfalui műterme a magyar fauves-ok termékeny műhelyévé válik.

Ebben a kettősségben, az európai és a népi értékek ötvözetében keresendő az Allegro Barbaro, a sajátosan magyar, közép-európai művészet értéke, maga a mű, amelyet Bartók Béla 1942-es archív felvételén is hallgathatunk, s a XX. század eleji modern magyar művészet egésze. Olyan izgalmas mozaikok egészítik ki a már ismert képet a tárlaton, mint az amerikai magángyűjteményből érkezett, 1907-es Czóbel-kép, a Szalmakalapos férfi, a Pompidou-központban őrzött másik Czóbel-mű, a Festők tájban, több kétoldalas vászon Czóbeltől, Ziffer Sándortól.

A zene és a képzőművészetek találkozásának, tökéletes harmóniájának legkiválóbb dokumentuma, Berény Róbert Bartókot ábrázoló portréja sajnos nem szerepel a kiállításon. Ennek ellenére igen gazdag a bartóki zene és a Nyolcak viszonyát bemutató fejezet, hasonlóan az is, amely a Kassákkal és az aktivistákkal 1917 után elmélyült kapcsolatot mutatja be. Mattis-Teutsch János, Moholy-Nagy, Bortnyik Sándor, Réth Alfréd 1919–20-ban született műveivel zárul le a kiállítás utolsó fejezete, ami után új korszak kezdődik nemcsak a magyar művészetben, Bartók zenéjében, de az ország és Európa történetében is. Párizs azonban, ne feledjük, akkor is Párizs marad, amikor látszólag minden ez ellen dolgozik.

A budapesti Szépművészeti Múzeum különleges együttműködésével létrejött tárlat 2014. január 5-ig tart nyitva, fővédnöke Francois Hollande francia és Áder János magyar köztársasági elnök.

(Allegro Barbaro. Párizs, Musée d’Orsay)