A világ legjelentősebb fesztiváljaként jegyzett cannes-i szereti hangoztatni különutasságát, próbálja diktálni az ízlést, és ha ehhez provokációra van szükség, attól sem riad vissza. Mindezen szempontoknak tökéletesen megfelel a tunéziai születésű Abdellatif Kechiche francia mozija, az idén Arany Pálmával jutalmazott Adele élete 1–2. A döntés elsőre mégis meglepőnek tűnhet, hiszen háromórás szerzői darabról van szó, a zsűri elnöke pedig Indiana Jones és E. T. szülőatyja, Steven Spielberg. De az amerikai direktor gyorsan igyekezett is leszögezni, hogy az alkotó bátorsága töltötte el őket büszkeséggel, és az, hogy felvállalta és megvalósította ezt a történetet.
Utóbbi gyenge érvelés, tekintve hogy elég sok esztétikai dicséret kijár az alkotásnak, amely egy presztízsdíj odaítéléséhez bőven elegendő indok. Spielberg okfejtésében ráadásul kiemel egy olyan elemet, amely ugyan fontos részlet – ezt felfújva lehet botrányt kiáltani, és bulvárcímlapokra eljuttatni egy vérbeli artfilmet –, de összességében marginális az értékítéletben. Ne menjünk el ugyanis szó nélkül, hogy az Adele élete szerelmes film, amely két nő szerelméről szól, és emiatt az ezzel kapcsolatos összes morális és etikai kérdés létjogosultságot kap.
A filmben erotikus jeleneteket is elhelyezett a rendező, amellyel a korhatárbizottságoknak ad izzasztó pillanatokat és nem kis feladatot. Kechiche ugyanakkor nyilvánvalóan mindkettőt provokációnak szánta, és ezt a szándékot elég nyomatékosan adja vissza a film ritmusa, hossza és szerkesztettsége. De mindezt felfoghatjuk akár ellenkulturális reakciónak is, olyannak, mint amilyen a kékre festett haj, amilyen frizurát a művészetet tanuló diáklány az önkifejezés és társadalmi önmeghatározás részeként visel.
A Julie Maroh képregényéből készült Adele élete egy szenvedélyes szerelem története, Kechiche a botránykiáltás ellenére elsősorban erről mesél: két ember kapcsolatáról, és annak három fázisáról: az ismerkedés, a mézeshetek, és a kifulladás szakaszairól. A címben indexált két fejezet az első kettőt egybevonja, és azzal helyezi szembe a harmadikat.
A rendező tipikus jelenetek sorában villantja fel egy átlagos párkapcsolat jellegzetes fejezeteit, és olyan végkifejletre mutat, amely egy kihűlt szerelemből fájóan ismerős lehet a néző számára. Csakúgy, mint a szárnyalás pillanatai, hogy a jóról is szó essen. Kechiche ebben a tekintetben szenvtelen megfigyelő, ezért mutat meg szó szerint mindent, ami egy viszonynak a része. A felvillanások miatt az időkezelés roppant szabad, a jelenetek között eltelt időt, a múló éveket nehezen tudjuk megfogni. Az időtlenség ugyanakkor remek esztétikai fogás, így maradnak a nézőnek az érzések, az érzetek és a képek az értelmezésre. Valamint a színészi játék, amely valószínűtlenül hiteles, mindkét női főszereplő olyan átszellemült, amit nagyon régen láthattunk mozgóképen.
Az Adele élete olyan természetesnek hat, mint egy román realista történet, ám míg utóbbi nyers képeivel, sötét tónusával és nyomasztó mivoltával marad emlékezetes, addig Kechiche mozijában bőven kijut színpompás jelenetekből, amikor nemcsak a tekintetek, de a természet is ragyog. Ez a költőiség és esztétikum – no meg a természetesség legmagasabb foka az – amitől igazán különlegessé válik az Adele élete, és amire a mai tömegfilmes közegben nagyon kevesek képesek. És ezt ünneplik a kommersztől megfáradt kritikusok világszerte.
E kritikánkat Tamás Gáspár Miklós figyelmébe ajánljuk, aki a május 31-ei Élet és Irodalomban megjelent jegyzetében cannes-i tudósításunk alapján úgy vélte: rutinból homofóbok vagyunk – a szerk.
(Adele élete – 1-2. fejezet, feliratos, francia dráma, 178 perc, 2013. Rendező: Abdellatif Kechiche. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
