– Bátor vállalkozás kiadni egy képregény-magazint akkor, amikor mindenhonnan azt hallani, folyamatosan csökken a műfaj iránti érdeklődés, és itthon is számos, korábban népszerű füzet szűnt meg.
– Nagyon fontos leszögezni már az elején, hogy az Epicline elindítása egyáltalán nem üzleti alapú döntés volt, inkább egy álom megvalósítása. Az igazat megvallva még én is úgy gondolom, hogy öngyilkos vállalkozás, ugyanakkor kultúrmissziós tevékenység. Ha jobban belegondolunk, a piac mára már megtette a hatását, kirostálta az életképtelen kiadványokat, de még így is maradt néhány képregény az újságosok polcain. Igaz, egyik sem tudja ugyanazt nyújtani, mint a miénk, és én egyedül ebben látom az Epicline erősségét: kizárólag magyar alkotók folytatásos, epikus hangvételű képregényei, havonta, teljesen színesben. Ilyen korábban sosem volt a hazai kínálatban.
– Az előző kérdést úgy is megfogalmazhatnám: érdemes-e ilyen „hagyományos” fórummal kísérletezni az online letöltések korában?
– Feltétlenül. A kettő ráadásul nem zárja ki egymást. Ha abból indultam volna ki, hogy „feleslegesen akarok ebből pénzt csinálni, úgyis azonnal megjelenik a kalóz változat”, akkor az egész magazin ötletét hagytam volna annyiban. Egyébként az elmúlt időszak nemcsak a kiadványokat, hanem a vásárlókat is kirostálta. A képregényfogyasztók nagy többsége ugyanis azokból áll, akik fizikai valóságukban szeretik a magazint forgatni, és nem digitálisan.
Magyar képregénybe magyar hősöket!
Forrás: EpicLine
– Ki a célközönség, és nagyjából mekkora olvasótábor az, amelyet el lehet érni egy ilyen kiadvánnyal?
– Elsősorban a 10–14 éves korosztályt céloztuk be, de hogy hány főt sikerül így elérni, azt megsaccolni sem tudom. Az már biztos, hogy a felnőtt közönségből is jó pár olvasót sikerült megnyernünk magunknak az első számmal.
– Miben látja az okát, hogy a képregény műfaja megállíthatatlanul veszít a népszerűségéből? Ezzel összefüggésben hogyan értékeli a 2005 óta eltelt időszakot, amely kezdetén sokan a magyar képregény újjászületését ünnepelték?
– A 2005 körül induló fellendülésből tényleg lehetett volna egy újjászületés, de túl sokan akartak felkapaszkodni ugyanarra a vonatra, ezért lassulni kezdett. Soha nem tudjuk már meg, hogy az elsősorban kötetekre koncentráló képregénykiadás hova fejlődhetett volna, ha a gazdasági válság nem szól közbe. Szerintem a népszerűségéből mit sem veszített a műfaj, ingyen bárki szívesen olvas képregényeket – gondoljunk a napilapok hátulján futó képregénycsíkokra –, de tény, hogy jóval kevesebben vannak, akik hajlandóak lennének pénzt is kiadni érte. Azzal viszont teljes mértékben egyetértek, hogy nehezen veheti fel a versenyt szórakoztatásban a tévével vagy a számítógépes játékokkal.
Tálosi András: A magyar hiedelemvilág is kiváló ihletforrás lehet
Forrás: EpicLine
– Az Epicline magazin határozottan „magyaros” témaválasztásokkal is felhívja magára a figyelmet. Kezdettől fogva a koncepció része volt ez az irány, vagy az alkotók részéről merült fel az igény elsősorban?
– Valahogy így alakult. Rájöttünk, hogy ha egyedit akarunk az asztalra tenni, akkor azt valamelyest magyaros ízzel kell megtöltenünk. Persze minden erőlködés nélkül. Szerencsére van annyira jó alapanyag a hiedelemvilágunk, a különböző generációk hagyatékából belénk ivódott asszociatív állományunk, hogy bátran meríthetünk belőlük és támaszkodhatunk rá. Érdekes, hogy az egyik kardinális kérdés ilyenkor mindig a magyar nevek használata a szereplők esetében, amit általában erőlködésnek éreznek az olvasók. Azt hiszem, ezt az akadályt mi elsőre sikeresen megugrottuk; a pozitív visszajelzések alapján merem ezt mondani. Ez kitérő ugyan, de a magyar nevek kapcsán eszembe jutott: elképesztően örülök, hogy a 90-es évek nagy divatja – miszerint a magyar szerzők külföldi néven publikálták saját munkáikat, mert úgy eladhatóbb volt – leáldozóban van. Amikor elkezdődött az Epicline szerkesztése, egy dologhoz mindvégig ragaszkodtam: a szerzők neve legyen ott a borítón, és senki ne publikáljon külföldi álnév alatt. Régen ezt nem tudtuk volna megtenni, de szerencsére ma már inkább büszkék lehetünk rá, hogy ilyen remek magyar alkotóink vannak, semmint szégyellni kellene a nevünket.---- Oldal címe ----
– Ha már itt tartunk: miért merül fel időről időre az igény, hogy kimondottan magyar képregényhősök szülessenek? Ön szerinti az oka annak, hogy ezek a kísérletek végül kudarcot vallottak?
– Igény mindig is volt rá, hiszen – talán tudat alatt – mindenki akarta, hogy ne csak import hőseink legyenek. A kudarcok abból is adódtak, hogy néha a feladatot nem vették elég komolyan. Volt, hogy a magyarságot, mint olyat nem valódi háttérként, hanem csak köntösnek próbálták használni egy képregényfiguránál. Másutt csak a karaktertervekig jutottak az alkotók, amiből aztán tényleges történet soha nem született. Megint másutt a történetmesélés módja akasztotta meg egy-egy figura menetelését. Azért is vagyunk szerencsés helyzetben, mert látjuk a negatív mintákat, tapasztalatokat, és ezeket igyekszünk kikerülni, amennyire csak lehet.
Békebeli izgalmas
Forrás: EpicLine
– Mit érdemes tudni az alkotókról? Mióta foglalkoznak képregények létrehozásával, és ami sajnos elkerülhetetlen kérdés: hogyan tudnak időt áldozni erre?Hiszen ez egy olyan tevékenység, amiből nálunk nem lehet megélni.
– Az Epicline csapata olyan lelkes fiatalokból áll, akik két-három éve már az 5Panels alkotói csoport tagjaiként kipróbált képregényesek. Mivel idehaza nem lehet megélni a képregény készítéséből – vagy legalábbis nagyon keveseknek sikerül –, ezért mindannyian szerelemből csináljuk, munka és család mellett. Nem különbözik ez más hobbitól, legyen az pecázás, tenisz vagy tévénézés.
– Ma Magyarországon, úgy tűnik, kevesek szívügye a képregény. Segíthetne az, ha például lehetne pályázni kötetek, albumok megjelentetésére, mint regények vagy mesekönyvek esetében?
– Bármennyire is jó lenne ingyen pénzhez jutni, vannak félelmeim ezzel kapcsolatban. A művészinek szánt képregények nem működnek idehaza, nincs rá kereslet. Az elmúlt évek próbálkozásaiból ez világosan kiderült. Az pedig nem tesz jót a magyar képregény ügyének hosszú távon, ha megint a művészi képregények kerülnének előtérbe. Ne felejtsük el, a képregény elsősorban szórakoztatásra szánt műfaj. Az első félelmem éppen ehhez kapcsolódik: ha lenne állami pályázat, amelynek feltételei a művészieskedő képregényeknek kedvezne, akkor ott vagyunk, hogy kiszórtuk az ablakon adófizetők forintjait, lényegében feleslegesen. Látunk ilyet rendszeresen a magyar filmgyártás terén is. A másik félelmem, hogy a pályázati elvárások miatt fel kell adni esetleges szerkesztői vagy alkotói elképzeléseket, ami szintén árthat a képregény ügyének. Természetesen ezek csak félelmek, de a mainstream képregények vonalát képviselők számára nagyon is esélyes félelmek. Márpedig ahogy látom, ma a magyar képregényt csak a fősodornak van esélye kilábaltatni abból a gödörből, amiben áll már évek óta.
Egy kockányi ízelítő
Forrás: EpicLine
– Tőlünk nem messze, Lengyelországban komoly, államilag vagy éppen önkormányzatok által támogatott pályázatok segítik elő az egy-egy történelmi témáról, helyekről és eseményekről képregények születését. Ön szerint ez járható út lenne nálunk is? Egy ilyen támogatás együtt járna feltétlenül azzal is, hogy többekhez jussanak el a kortárs képregényalkotók munkái?
– Ha egy hozzáértő, megbízható és jó rálátású szerkesztőt állítanak egy-egy projekt mögé, aki szabad kezet kapna, akkor azt hiszem, járható út lenne. De az igazi kérdés az, hogy mi lenne a pályázat célja. Ha csak annyi, hogy „van itt egy csomó pénz, amit pályázatokra lehet költeni: írjunk ki egy képregényes pályázatot”, akkor kár nekiállni. Persze rövid távon jól járnának a nyertes pályázók, de én a rövidtávú gondolkodást cseppet sem helyeslem, főleg akkor, amikor egy pályázatnak a kultúra valamely ágának feltámasztását kellene támogatnia. Nem akarok tippet adni, de szerintem nem képregény készítésére kellene pályázatot kiírni, mert képregények készülnek pályázatok nélkül is. Sokkal inkább szükség lenne arra, hogy a pályázatok révén marketingtámogatáshoz lehessen hozzájutni. Bármilyen termék – így a kultúrtermék is – csak reklámok révén kerülhet be a köztudatba és szerezhet nagyobb fogyasztói tábort. A magyar alkotók képregényeire pedig ez többszörösen is igaz.
– A magyar képregény sokat emlegetett aranykorához (nagyjából az 1950-es évek utáni közel három évtized) az is hozzátartozott, hogy jóval szűkebbek voltak a kikapcsolódás lehetőségei, és az itthoni olvasóközönség nem igazán sejthette, hogy a műfaj nem egyenlő a híres regények képes adaptációval. Ebben az összefüggésben hogyan látja a magyar képregény túlélési esélyeit? Egyáltalán: érdemes még azt remélni, hogy a képregény az ínyenc rajongók szűk körén kívül is tömegével szerezzen új híveket?
– Már korábban is említettem, hogy lappangó képregényrajongók tízezrével vannak idehaza, úgyhogy egy műfaj sikerességét nem szabad a fizetőképes kereslet alapján meghatározni, mert akkor azt mondhatnánk, hogy a képregény sincs rosszabb helyzetben, mint bármelyik másik művészeti forma, ami egyébként állami támogatás nélkül szintén életképtelen lenne. Azt is tapasztalatból mondom, hogy a műfaj nem kevésbé sikeres a mai fiatalok körében sem, csak nem értesülnek róla, hogy van. Manapság pedig az emberek azt veszik meg, amit az orruk elé raknak:„erre költsd a pénzed!” A reklámhoz viszont nagyon sok pénz kell, amit egyik képregénykiadó sem engedhet meg magának, és ezzel vissza is kanyarodtunk a marketingtámogatás problémájához. Szerintem, ha minden összejönne (jó történetek, jó rajzolókkal, minőségi kiadásban, jól megreklámozva), nagyon hamar feléledhetne a magyar képregény. De addig maximum csak vegetatív állapotban tudjuk tartani; ami szintén fontos, mert ha még azt sem tennénk, akkor végleg keresztet vethetnénk rá. De ha rajtam múlik, nem fogom hagyni.
