Fischer Iván zenében politizál

Fischer Iván karmester szerzői estjén a tiszaeszlári vérvádról írt operáját is bemutatták.

Fischer Iván kiemelkedő tehetség, szavak nélkül is bármit képes közvetíteni. S bár nem a zeneszerzői pálya az elsődleges hivatása – önálló zenei témákból keveset hoz –, ám annál jobban foglalja össze a zenetörténetet a műveiben. Idézet innen, idézet onnan, eszméket, korokat, világnézeteket hoz szerepbe és ütköztet minden egyes másodpercben, miközben a felszínen könnyed módon szórakoztat a stíluskavalkáddal – valcerek, indulók, mulatódalok keverednek –, s éppen ettől olyan ironikus és szarkasztikus az egész. Egy rendkívül művelt ember finom és elegáns eszközökkel megjelenített véleménye, amely egyáltalán nem Tiszaeszlárról szól, hanem kizárólag napjainkról, és a legkevésbé sem mentes a sztereotípiáktól. Különösen nem Ascher Tamás és Székely Kriszta rendezésében.

Csak néhány példa zenei megoldásaira: amíg a zsidó hagyományokat méltóságteljesen, komoly háttértanulmányokat folytatva jeleníti meg, a helyi haszid dallamvilágot megidézve, addig a magyar zenei elemek parodisztikusak, gúnyosak, kalotaszegi és mezőségi muzsika szól nyírségi helyett, itt már nincs meg az eredetiségre törekvés, az előadás pedig kifejezetten ironizáló, mintha a magyar népzene-néptánc az antiszemitizmus egyik kifejezőeszköze volna.

Igényes Krúdy-szövegek közvetítik az egyik oldalt, magyartalan, népies versikék a másikat. Hangsúlyosan csak két operaénekes van a darabban: a zsidó kocsmárosnő (Sáfár Orsolya) és a magyarokat az antiszemitizmusukért ostorozó Kossuth Lajos (Cser Krisztián), a többi szerep – Krúdy (Gyabronka József), a Scharf Móric (Kovács Jonatán) vallomását betanító Férfi (Thuróczy Szabolcs) – félprózai, illetve szándékosan hiányosabb énekesi tudásra épül. A magyar férfiak a magyar lányokat hátrahagyva részegen esedeznek a zsidó kocsmárosnő kegyeiért egy korabeli gúnydallal, aki a hátukon taposva jut fel a vállukra, a csúcsra, és onnan énekli a darab egyetlen jellegzetes miniáriáját: lám, a magasműveltség még a közönséges kocsmárosnőt is a magyarok fölé emeli. Ebben arról beszél a porig alázott magyaroknak, hogy Rotschild báró megüzente: ha nem hagyják abba a zsidóhecceket, nem kapnak több pénzt külföldről.

A tárgyalás bírója sportemelvényen ül, a magyarok futballhuligánok: egyesek narancssárga ruhában, árpádsávos vagy palesztin sállal, mások nagy külföldi klubok vagy multicégek ruháiban, a néptáncosok nemzetiszínű, címeres kiegészítőkben. Kollektíve őrjöng a primitív söpredéknek beállított magyarság a kereplőkkel, vuvuzelákkal. Sztereotípiákra sztereotípiákkal felel A Vörös Tehén, így a zeneileg tökéletesen előkészített drámai hatás, amely a kis Scharf Móric meghasonlására fókuszál, jelentősen csökken, és nem csitítja az ellentéteket, hanem tovább provokálja.

(Fischer Iván szerzői estje, Millenáris)