Szerzői estjének első fele rendkívül humoros, szarkasztikus egyéniségnek láttatta Fischert, akinek énekes lánya, a Hollandiában élő Nora Fischer is kimagasló tehetség. A neves karmester énekes művek terén különösen inspirált általa: Spinoza-megzenésítései, lánya énekegyüttesének, a Kobrának komponált kórusművei a hangfestés különös mesterének mutatják be, aki hatalmas zenei műveltségét jól alkalmazza metaforák, párhuzamok, összefüggések ábrázolására, s ennek egyik csúcspontját japán hagyományokra épülő, hatnyelvű nódrámája, a szatirikus Tchuchigumo (A mérgespók) jelentette. Mindezek után különösen érdekesnek tűnt, hogyan nyúl egy olyan kínos kérdéshez zeneszerzőként, mint Tiszaeszlár.
A vérvád ügyében nincs objektivitásnak helye – írja A Vörös Tehén partitúrájának előszavában Fischer Iván, és ehhez is tartja magát: provokatív módon közelíti meg a 130 évvel ezelőtti tiszaeszlári perből íródott, szintén nem objektív librettót, amely eredeti Krúdy- és Kossuth-szövegek felhasználásával Parti Nagy Lajos verseire épül. A 14 esztendős Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával megvádolt, majd felmentett zsidók peréből Fischer már a nyolcvanas években operát tervezett, s – ahogy fogalmaz – az segített neki befejezni, hogy Tiszaeszlár aktuális lett. Jó ideje nem hallottam már Fischer Ivánt az országban zajló, hatalmas méreteket öltő antiszemitizmusról beszélni, valószínűleg azért, mert a téma felbukkanása rendre a választások közeledtét jelzi. Most azonban zenében mondja el, mit is gondol. Azt, amit a Népszabadságnak adott interjújában meg is fogalmaz: a 2006-os eseményeket egyenes párhuzamba állítja a tiszaeszlári üggyel, s annak tárgyalását a hét évvel ezelőtti rendőri túlkapások büntetőperével.
Az operának a címe több réteget sejtet a dramaturgiában: a Vörös Tehén ugyanis egy korabeli nyíregyházi fogadó volt, amelynek komoly szerep jutott a vérváddal kapcsolatos találgatások terjedésében. Kocsmárosnője egy kócos, vörös hajú zsidó asszonyság volt, aki Krúdy Gyula szerint rendkívül népszerű volt a férfiak körében, ám azzal büszkélkedett, hogy inkább meghalna, mint hogy egy keresztény férfit szeressen, őt a környékbeliek egyszerűen csak Vörös Tehén gúnynéven ismerték. Az állat még kétszer jelenik meg a darabban: a zsidók felmentéséhez a bizonyítékot egy tehéntaposás nyoma jelentette, amelyet azon a vízi hullán találtak, amelyről Solymosi Eszter édesanyja és húga váltig állította, nem az eltűnt kislány holtteste, s amelyet erről a sebhelyről végül mégis a 14 esztendős tiszaeszlári kislányként azonosítottak. A végső purifikációban is szerepet kap a tehén: egy zsidó vallási hagyomány szerint ugyanis egy rituálisan feláldozott vörös tehén hamva szükséges a tisztuláshoz, az ehhez a szertartáshoz kötődő zsoltárok az opera legvégén szólalnak meg. Miközben az operának a címe ilyen összetett, maga a cselekmény nagyon egysíkú: hosszú, vontatott események zajlanak valódi konfliktusok nélkül, szinte tisztán Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című írására támaszkodva.
Fischer Iván kiemelkedő tehetség, szavak nélkül is bármit képes közvetíteni. S bár nem a zeneszerzői pálya az elsődleges hivatása – önálló zenei témákból keveset hoz –, ám annál jobban foglalja össze a zenetörténetet a műveiben. Idézet innen, idézet onnan, eszméket, korokat, világnézeteket hoz szerepbe és ütköztet minden egyes másodpercben, miközben a felszínen könnyed módon szórakoztat a stíluskavalkáddal – valcerek, indulók, mulatódalok keverednek –, s éppen ettől olyan ironikus és szarkasztikus az egész. Egy rendkívül művelt ember finom és elegáns eszközökkel megjelenített véleménye, amely egyáltalán nem Tiszaeszlárról szól, hanem kizárólag napjainkról, és a legkevésbé sem mentes a sztereotípiáktól. Különösen nem Ascher Tamás és Székely Kriszta rendezésében.
Csak néhány példa zenei megoldásaira: amíg a zsidó hagyományokat méltóságteljesen, komoly háttértanulmányokat folytatva jeleníti meg, a helyi haszid dallamvilágot megidézve, addig a magyar zenei elemek parodisztikusak, gúnyosak, kalotaszegi és mezőségi muzsika szól nyírségi helyett, itt már nincs meg az eredetiségre törekvés, az előadás pedig kifejezetten ironizáló, mintha a magyar népzene-néptánc az antiszemitizmus egyik kifejezőeszköze volna.
Igényes Krúdy-szövegek közvetítik az egyik oldalt, magyartalan, népies versikék a másikat. Hangsúlyosan csak két operaénekes van a darabban: a zsidó kocsmárosnő (Sáfár Orsolya) és a magyarokat az antiszemitizmusukért ostorozó Kossuth Lajos (Cser Krisztián), a többi szerep – Krúdy (Gyabronka József), a Scharf Móric (Kovács Jonatán) vallomását betanító Férfi (Thuróczy Szabolcs) – félprózai, illetve szándékosan hiányosabb énekesi tudásra épül. A magyar férfiak a magyar lányokat hátrahagyva részegen esedeznek a zsidó kocsmárosnő kegyeiért egy korabeli gúnydallal, aki a hátukon taposva jut fel a vállukra, a csúcsra, és onnan énekli a darab egyetlen jellegzetes miniáriáját: lám, a magasműveltség még a közönséges kocsmárosnőt is a magyarok fölé emeli. Ebben arról beszél a porig alázott magyaroknak, hogy Rotschild báró megüzente: ha nem hagyják abba a zsidóhecceket, nem kapnak több pénzt külföldről.
A tárgyalás bírója sportemelvényen ül, a magyarok futballhuligánok: egyesek narancssárga ruhában, árpádsávos vagy palesztin sállal, mások nagy külföldi klubok vagy multicégek ruháiban, a néptáncosok nemzetiszínű, címeres kiegészítőkben. Kollektíve őrjöng a primitív söpredéknek beállított magyarság a kereplőkkel, vuvuzelákkal. Sztereotípiákra sztereotípiákkal felel A Vörös Tehén, így a zeneileg tökéletesen előkészített drámai hatás, amely a kis Scharf Móric meghasonlására fókuszál, jelentősen csökken, és nem csitítja az ellentéteket, hanem tovább provokálja.
(Fischer Iván szerzői estje, Millenáris)
