Fischer Iván kiemelkedő tehetség, szavak nélkül is bármit képes közvetíteni. S bár nem a zeneszerzői pálya az elsődleges hivatása – önálló zenei témákból keveset hoz –, ám annál jobban foglalja össze a zenetörténetet a műveiben. Idézet innen, idézet onnan, eszméket, korokat, világnézeteket hoz szerepbe és ütköztet minden egyes másodpercben, miközben a felszínen könnyed módon szórakoztat a stíluskavalkáddal – valcerek, indulók, mulatódalok keverednek –, s éppen ettől olyan ironikus és szarkasztikus az egész. Egy rendkívül művelt ember finom és elegáns eszközökkel megjelenített véleménye, amely egyáltalán nem Tiszaeszlárról szól, hanem kizárólag napjainkról, és a legkevésbé sem mentes a sztereotípiáktól. Különösen nem Ascher Tamás és Székely Kriszta rendezésében.
Csak néhány példa zenei megoldásaira: amíg a zsidó hagyományokat méltóságteljesen, komoly háttértanulmányokat folytatva jeleníti meg, a helyi haszid dallamvilágot megidézve, addig a magyar zenei elemek parodisztikusak, gúnyosak, kalotaszegi és mezőségi muzsika szól nyírségi helyett, itt már nincs meg az eredetiségre törekvés, az előadás pedig kifejezetten ironizáló, mintha a magyar népzene-néptánc az antiszemitizmus egyik kifejezőeszköze volna.
