Ilyen az Egri csillagok török szemmel

A legnépszerűbb Gárdonyi-regény török fordítóját, Erdal Salikoglut kérdeztük.

Erdal Salikoglu, az Egri csillagok fordítója fizikoterápiás és rehabilitációs szakorvosként a kilencvenes évek elején az ORFI kórházában és az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben volt továbbképzésen, akkor ismerkedett meg Kobzos Kiss Tamással. Mivel ő is népzenész volt, és Kobzos Kiss Tamást nagyon érdekelte a török zene, hamar kialakult a barátság. Erdal Salikogluban az akkori isztambuli főkonzul, Emri Miklós tudatosította először, hogy fontos lenne törökök és magyarok számára egymás jobb megismerése. „Az ő rendezésével és támogatásával Isztambulban és Bukarestben is felléptünk, utána csíkszeredai régizenei fesztiválon vettünk részt – azóta már nyolcszor is voltunk. Közben verseket, énekeket fordítottunk és a 13. századi török filozófus-költő, Junusz Emre, valamint a 20. századi vak énekmondó, Asik Vejszel verseiből-énekeiből kétnyelvű lemezeket készítettünk. Számos koncertet adtunk” – emlékszik vissza az orvos-műfordító.

Erdal Salikoglu

Fotó: Major Anita

Két és fél évvel ezelőtt alapították az Isztambuli Magyar Kulturális és Baráti Társaságot. Azóta mind többet vett részt a két kultúra megismertetésében Erdal Salikoglu, és közben rövidebb szövegeket fordított. „Az erdélyi barátom, Beder Tibor rendezte VII. Mikes Kelemen zarándokút füzetét fordítottam, utána a turkológus-zenész Sudár Balázs és Csörsz Rumen István 1996-ban írt Török hadizene Magyarországon című könyvét. A legtöbben, például Sudár Balázs, elfogadták a fordítást. Nem ötöst kaptam, de mondta, hogy elég jó. Ezzel az ösztönzéssel eldöntöttem, hogy lefordítom az Egri csillagokat. Kezdetben nem nagy szorgalommal tanultam az irodalmi nyelvet. Pár hónapig hetente egyszer jártam Kenessey Mária tanárnőhöz, neki is adósa vagyok. De igazán a kulturális kapcsolataim által sikerült tanulni. Folyamatosan magyarokkal találkoztam, és sokat beszélgettünk. Azért néha szoktam mondani, hogy utcán tanultam ezt a nyelvet, ami nagyjából helytálló is.”

A regényt egyszerűen „a megismerésért” akarta lefordítani. „Ez a regény törökökről és magyarokról mesél. Bár 112 évvel ezelőtt íródott, és úgy tudom, húsz nyelvre lefordították, törökül eddig nem volt elérhető. Ez elgondolkoztatott, majd döntöttem, és lefordítottam.”

Erdal Salikoglu hitt abban, hogy megismerés nélkül nem lehetséges a szeretet „Ha megismered a másikat, akkor legalább két lehetőséged van: vagy szereted, vagy nem. De amilyen távol állsz a megismeréstől, olyan mélyen gyűlölhetsz is. Ezért akartam, hogy a népem jobban megismerje a testvérnép gondolatait. Nem tartottam attól, hogy rossz érzéseket kelt majd, mert ez történelem. Az pedig köztudott, hogy minden dolognak, eseménynek legalább két oldala van. Tudtam, hogy a magyar nép fontosnak tartja ezt a művet. Ennek nagy jelentősége van. Azt akartam, hogy a népem elolvassa és megtudja a testvérnép érzéseit, gondolatait a múltról, a történelemről. Talán van titok benne, talán nincs. De volt benne valami, ami nagyon tetszett: pont azokat a gondolatokat és érzéseket találtam meg, amelyeket mi is megtapasztaltunk saját történelmünkben: például Gallipoli védelmében, amikor egy maroknyi anyaföldért 250 ezren kiürítették a vértanúság kelyhét.”

Gárdonyi stílusa Ömer Szejfettin török író egypár művére emlékeztette a fordítót. Erdal Salikoglu úgy véli, a hódítói múlt nagyon is erősen él a török köztudatban. „Most is sokan hivatkoznak azokra az időkre, néha a napi politikában is. De mint mindenütt, nálunk sem a múltban élnek már az emberek.” Magáról azt mondja, hogy semleges volt a fordítás során. Csak az a rész zavarta, amikor Török Bálint Szigetvár udvarán párbajt vív a legyengült török rabokkal, akik nagyon elesettnek tűnnek fel a a diadalmas Török Bálinthoz képest. „Köztudott, hogy a törökök jó harcosok voltak. Ha azok a törökök nem voltak vitézek, akkor nem voltak Török Bálintnak valók. Köztudott, hogy ő igazi hős volt, és az ilyennek csak úgy érdemes győznie, ha méltó az ellenfél.” A fordító nem azt várja a török olvasóktól, hogy tetsszen nekik a mű, csak azt, hogy elfogadják, elolvassák, és az ott írtak ismeretében forduljanak a magyarok felé.

A fordítás közben a történelmi hitelesség kérdései is előjöttek. Szakemberek közreműködésével derült fény például arra, hogy a Gárdonyi által emlegetett pénznem, a piaszter a történet idejénél sokkal később használt birodalmi pénz volt. „Szulejmán szultán sem lehetett 1552 előtt olyan vékony karú vénember, ahogy Gárdonyi a szerájban, a Török Bálinttal való találkozás során megrajzolta. Ő egy igazi sportoló, birkózó, harcos ember volt.” A török ostromló hadsereg katonáinak számával kapcsolatban a történészek körében is régóta ismert, hogy a kétszázezres adat túlzás: valószínűleg 40-60 ezren lehettek. „A hadsereg menetelésekor a szultán előtt táncoló kerengő dervis teljesen a fantázia szüleménye, mert az szent dolog, amit nem lehetett az úton végezni, továbbá fizikailag is lehetetlen. A menet leírása nem mindenben felel meg a valóságnak, pedig a török hadjárat egyik legfontosabb jellemzője volt a rend” – teszi hozzá a fordító. „Ezek tulajdonképpen apró hibák. Kisebbek, mint az én hibám, amikor a barát szót dostnak fordítottam törökre, ami havert jelent. Pedig kesis, vagyis szerzetes a jelentése. Szőllősy Gábor régész barátom figyelmeztetett, de sajnos már későn.”

Egyelőre nincs sok visszajelzés az Egri csillagok török fogadtatásával kapcsolatban. „A Türk Dili Dergisi – a Török Nyelv Magazin – című folyóiratban jelent meg egy komoly cikk – Güven Karamese professzor írta –, amely dicsérő szavakkal tudósít a fordításról. Ez a folyóirat az egyik legfontosabb és legkomolyabb jelenleg Törökországban.” Közben már a következő könyvet is befejezte a fordító. „Ujkéry Csabának a Szigetvár visszafoglalásáról szóló Handzsár a tükörben című könyve tényleg mélyen megérintett, és biztos vagyok benne, hogy a török olvasók is így fogadják majd. Most Beder Tibor Gyalogosan Törökországban című útleírását fordítom. Utána pedig megint egy Ujkéry Csaba-könyv következik majd a sorban: a Szigeth pajzsai című történelmi regényében az 1530-tól 1566-ig tartó időszakot dolgozta fel, amikor a török négyszer ostromolta meg Szigetvárt, amelyek közül az 1566. évi utolsó ostrom során sikerült csak a várat elfoglalni.”