Az augusztus végi indulatok, amelyeket Alföldi Róbert tömegeket vonzó, ám kissé unalmas rendezése korbácsolt fel, nem voltak méltók az István, a királyhoz, amely az esztétikai értéktől függetlenül mindig is többet jelentett egyszerű színpadi produkciónál. Az eredeti, királydombi bemutató a darab befogadását a magányos műélvezet felől a nemzeti identitást meghatározó társadalmi esemény irányába mozdította el, és azóta is ez az értelmezési keret határozza meg az István, a királyt.
Eklatáns példája volt ennek az alaposan túlgondolt Alföldi-féle előadás, ám még inkább a hagyományos, kosztümös, a lehető legegyszerűbb színházi nyelvre redukált békéscsabai premier. Ennek a darabnak nincs szüksége erőltetett értelmezésre, a legtöbb, ami tehető: a nyers, pontos és érzékletes illusztráció, pontosan az, amit a Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltán rendezte előadás kínált.
Az István, a király esetében a műfaji megjelölés tovább szűkíti a mozgásteret, hiszen ha rock, akkor legyen hangos, nyers, erős még a lírai részeknél is, és az sem árt, ha a színészek tudnak énekelni. Nos, a békéscsabai premier nem okozott csalódást e tekintetben. Volt néhány haloványabb énekteljesítmény, ám az összkép egyértelműen pozitív. Ami pedig a rockot illeti: egy-egy zordabb résznél a legszebb heavy metal hagyományokat idézte a produkció.
A zenéhez és az énekhez hasonlóan hangsúlyos szerep jutott a táncnak az előadásban. A Balassi Táncegyüttes művészei által megformált ingadozó, hol ünneplő, hol öldöklő tömeg folyamatos mozgásban volt, egyetlen hatalmas, arctalan masszává olvadva össze. Ez a személytelen színpadi jelenlét határozta meg a szereplők karakterét is. A rendező a jellemábrázolás helyett a típusokat, változatlan figurákat megjelenítő játékra épített, eloldva ezzel az előadást a konkrét történelmi eseménytől és az aktuálpolitikai értelmezésektől egyaránt.
A lényeg az István és Koppány világképe közötti választás örök dilemmája maradt. Az előadás értelmezési kerete a békülékeny, kissé pipogya, másokra támaszkodó István (Presits Tamás) és a fölöttébb karizmatikus, voltaképpen a produkció egyetlen komplexebb figuráját képviselő Koppány (Szomor György) párbajára szűkült. István Istenben bízik, önmagában legkevésbé sem, Koppány ellenben szabad, hajlíthatatlan, magabiztos vezér, akinek az ország irányításához nincs szüksége az anyjára. Ó, mondd, te kit választanál?
Sarolt (Nagy Erika) a gyilkos tekintete ellenére is kissé súlytalannak tűnt, ahogy a porcelánszépségű Gizella (Fekete Zsuzsanna) és Asztrik (Katkó Ferenc) sem váltak igazán hangsúlyossá. Koppány oldaláról már színesebb volt a kép: Laborc (Csomós Lajos) és Torda (Gerner Csaba) egyaránt hitelesen voltak vadak és ádázak, a folyamatos kétségbeesésében is gyönyörű Réka (Gubik Petra) pedig nagyszerűen ellenpontozta a pusztító szélsőségeket. És nem maradhat ki az előadás egyik legeltaláltabb jelenetét meghatározó Táltosasszony (Szente Éva) sem, aki hátborzongató módon idézte föl a Koppányban testet öltött pogány világ szellemiségét.
A kevesebb néha több, igazolta a tételt az előadás. A leegyszerűsített jelképekkel operáló produkció a kis színpadon is hitelesen idézte fel a rockopera monumentalitását. A háttérben a mindig az adott helyzetnek megfelelő – hol keresztény, hol pogány, hol a harcra utaló, végül István királyságát hirdető – szimbólumot láthatta a közönség. A színpadon végig jelen lévő lombtalan fa, a „testvérharc” szemtanúja az előadás végén keresztté „változott”, jelezve a küzdelem Isten által megjelölt végeredményét. Mindent készen kaptunk, hiszen itt nem az értelemre, az érzékekre kellett hatni, a néhol a dalokhoz készített klipszerű illusztrációként megjelenő előadás nem bonyolódott a darabot túlmisztifikáló interpretációkba, egyszerűen megünnepelte a rockoperába foglalt nemzeti eseményt. Máshogy talán nem is érdemes.
Koppány jelenete az augusztus 20-i előadásból:
