Érdekes lenne elképzelni Aczél Györgyöt, a kommunista kultúrpolitika egykori atyamesterét, ahogy a Magyar Nemzeti Galéria újragondolt állandó kiállításán nézelődik. Hiszen némiképp a közvéleményben az ő nevéhez kötött legendás három T betű (tiltott, tűrt, támogatott) által kirajzolt szellemi térben lett újrarendezve az intézmény Jelenkori Gyűjteményéből válogató tárlat. Igaz, a kiállítás kurátora, Petrányi Zsolt nem Aczél Györgyöt képzelte maga elé ideális látogatóként, hanem egy olyan nyitott valakit, aki számára már nem magától értetődő az 1945 utáni magyar művészet alakulását meghatározó történeti-művészettörténeti háttér.
Petrányi egyébként nem volt irigylésre méltó helyzetben. Kezdve azzal az adottsággal, hogy az 1975-ben létrehozott Jelenkori Gyűjtemény több mint tizenkétezer műtárgyat foglal magában, amelynek csak töredéke mutatható meg. A korábbi kiállításon 170 műtárgy szerepelt, most 149 alkotás tekinthető meg. Egy ilyen válogatás óhatatlanul vitákat szülhet, és a rendezés maga is számol ezzel. Petrányi ugyanis nagyon is határozott vízió és koncepció alapján gondolta újra azt a keresztmetszetet, amelynek segítségével a néző átfogó képet kaphat az elmúlt évtizedek magyar képzőművészetének – hivatalos és nem hivatalos, vagyis a támogatás, a tiltás és a tűrés keretei között létrejött – teljesítményeiről.
| |
| Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet |
Már a bejárat jelzi ezt az átgondoltságot. A szűk, egyébként meglehetősen rossz térkihasználtságú térben két szobor – Jovánovics György és Pauer Gyula munkái – néz egymással farkasszemet, jelezve a hetvenes évektől aktív művészek meghatározó jelenlétét a válogatásban. A Jelenkori Gyűjtemény a mostani formájában egyfelől követi a kronológiát, másfelől igyekszik az egymás mellett létező irányvonalak párhuzamára, ellentétére és kölcsönhatásaira is felhívni a figyelmet egy-egy korszak kapcsán. Így például az ötvenes és hatvanas években készült műveknek helyet adó szekcióban a hamisítatlan szocreál művek mellett a hivatalos művészet, az állami megrendelések árnyékéban továbbélő magántörekvésekre is láthatunk példákat. Az egyik falon látható, a Sztálin-szobor elkészítésére benyújtott pályázatok között ott találjuk Vilt Tibornak a hivatalos kultúrpolitikai elvárásokhoz igazodó tervét is, miközben megszemlélhetjük az ugyanabban az időben készült, Ketrec című, kisméretű faszobrát, amely elemi erejű vallomás a szabadság utáni vágyról.
Arra is akadnak kiváló példák, ahogy egyetlen életművön belül lezajlanak azok a fordulatok, amelyek kis túlzással az elmúlt évtizedek magyar képzőművészetének szakaszváltásaihoz is hozzájárultak. Ilyen például Csernus Tiboré, akinek Újpesti rakpart című festménye ugyan még a munkástematika örve alatt készült, ám az újszerű, a foltfestés vagy másképp tasizmus néven ismert technikával megfestett háttere már forradalmi újításnak számított a maga korában. Csernus mellett Lakner László határozza meg a következő, a bejárattól számított harmadik szekciót is, ahol az úgynevezett szürnaturalizmus képviselői kaptak helyet.
| |
| Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet |
A következő nagyobb egységben a legendás Iparterv kiállításai köré csoportosuló, a nyugati és amerikai értékek iránt elkötelezett neoavantgárd művészek munkái kaptak helyet, köztük Altorjai Sándor Süllyedjek felfelé című, 1967-es, nagyméretű kollázsfestménye, amely Petrányi szerint a kor egyik fő műve. A termet elhagyva egy folyosóban találja magát a néző, a következő, konceptualista – Erdély Miklós nevével fémjelezhető – generáció munkái között. Majd egyre közelebb érünk a mához, és előtűnnek többek között a 80-as évek underground hőskorszakának, az új szenzibilitás irányzatának képzőművészeti lenyomatai, elsősorban a szentendrei Vajda Lajos Stúdió és a Fiatal Képzőművészek Stúdió körül csoportosuló alkotók munkái.
A rendszerváltás utáni időszaknak szentelt szekcióban található az a szobor is – Galántai György munkája –, amelyről a kiállítás a címét kapta, és ami az önmaga nyomaiba visszatérő lépések sorozatával szellemesen reflektál a változásban rejlő változatlanságra. A kiállítást elhagyva – miután az installáció műfajának szentelt termet is magunk mögött hagytuk – a mechanikus szobrokkal teli kupolatérben találjuk magunkat, amely grandiózus méretével, hasonlóan a vörös műmárvány padlóhoz, szintén egyfajta múltból maradt hírnök.
A múltat nem felszámolni akaró, hanem újraértelmezve megmutató hozzáállás az egyik komoly erénye ennek az okosan átgondolt, vitára ingerlő régi-új kiállításnak. Remélhetőleg egyike lesz a magyar közgyűjteményi kínálat kötelező néznivalóinak.
(Lépésváltás – Az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában.)
(Lépésváltás – Az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában.)
