– Különleges családban nőtt fel, hiszen Tibor testvére virtuóz csellista és európai hírű karmester, Bencét szóló fagottosként jegyzik a legjobbak között, lánytestvérük, Bernadett pedig szóló fuvolistaként járja a világot. Milyen családban terem négy ilyen kiváló zenész?
– Édesanyám zongoratanárnő, az édesapám karnagy, mindketten tanítanak és játszanak is. Otthon mindig szólt a zene, többnyire és alapvetően Bach művei. Mi valóban a kodályi alapelvek szerint nőttünk fel, az anyatejjel szívtuk magunkba a muzsikát.
– A legkiválóbb pedagógusok számára is nehéz feladat a saját gyermekeiket tanítani
– Ez biztos. Én nem is hagytam, a szüleim pedig nagyon helyesen nem is erőltették. Más tanárhoz jártam. Azt viszont hamar észrevették, hogy engem valami vonz a zongorához. Azt is látták, hogy különleges adományokat kaptam az utamhoz. Ilyen az abszolút hallás, amit az édesapám hároméves korom körül fedezett fel rajtam.
– Mind a négy Bogányi testvér rendelkezik ezzel az adománnyal?
– Ketten Tiborral.
– Hogyan dőlt el, hogy ki milyen hangszeren játsszon?
– Inkább azok választottak ki minket. Fel sem merült, hogy én a zongorán kívül bármi máson játszhatnék, és a testvéreim is ilyen egyértelműen találtak rá a hangszerükre.
– Hat zenész élt egy családban, sokat muzsikáltak közösen?
– Sőt, muzsikálunk! Mind a négyen ezt a hivatást kaptuk ajándékba, ezt műveljük, ebből is élünk, természetes, hogy többféle felállásban gyakran játszunk együtt is.
– A közös koncerteken túl is, tehát amikor csak úgy összejön a család, szintén előkerülnek a hangszerek egy kis házi muzsikára?
– Persze. Sohasem óhajtom megélni azt a pillanatot, amikor csak munkaszerűen foglalkozom a zenével. Gyakran előfordul, hogy kedvtelésből elkezdünk játszani valamit közösen.
– Ilyesmire azért ritkán kerülhet sor, hiszen meglehetősen szétszóródtak a nagyvilágban.
– Karmester öcsém, aki csellóművész is, Bécsben él, Pécsett és Finnországban dolgozik. A lánytestvérünk Finnországot választotta.
– Ön is tanult a helsinki Sibelius Akadémián. Mi köti a családot Finnországhoz?
– A szüleimet hívták oda 1987-ben tanítani. Először egy évről volt szó, aztán újra és újra meghosszabbították a szerződést. Amikor szeptember elején megérkeztünk, nagyjából két-három szót beszéltünk finnül, a karácsonyi szünetre viszont már nem voltak nyelvi gondjaink az iskolában. Így lett a finn szinte a második anyanyelvem.
– Vagy a harmadik, ha a zenét is számoljuk.
– Ez érdekes, mert Sebők György tanár úr, akihez ösztöndíjasként jutottam el Bloomingtonba, szintén ezt mondta, ez volt az első hozzászólása, amikor legelőször játszottam neki: a zene az anyanyelved – mondta mosolyogva.
– A nővére azóta is Finnországban él?
– Fuvolistaként bejárta a világot, aztán családot alapítottak, és a helsinki operaház mellett döntött.
– A másik fivére Németországot választotta.
– Fagottos öcsém, Bence az álláshalmozó a családban, bármilyen próbajátékon vett részt, mindig megnyerte. Jelenleg Münchenben dolgozik, emellett hosszú évekig a Berlini Rádiózenekar szólistája volt. A mai napig turnézik a Berlini Filharmonikusok szólistáival is. Legújabban pedig még egy professzori állást is elvállalt Hannoverben.
– Jó testvérek?
– Azok vagyunk, bár nyilván nem mindig volt ez így: három fiú, egy lány, mentek a csetepaték is, egészséges veszekedések. De hát kell is egy kis edzés.
---- Oldal címe ----
– A karmester fivérével játszik a leggyakrabban?
– Igen, gyakran dolgozunk a zenekarával, a Pannon Filharmonikusokkal, más zenekarokkal is, fellépünk zongora-cselló duóban, sőt, Kelemen Barnabás hegedűs barátommal trióban is.
– A kritikák mindig kiemelik játéka virtuozitását, ami a muzikalitáson kívül különleges fizikai, szellemi állapotot is feltételez.
– A virtuozitás a hangszeres játék szerves része. Az utóbbi időben saját bálványt kreáltak neki, és külön is szokták értékelni, de természetesen a virtuozitás önmagában nem mond semmit. Ha lenne olyan, hogy puszta virtuozitás, az a versenyfutásra hasonlítana, de a zene mint műfaj nem érti a versenyzést. Mit jelent az, hogy valaki virtuóz? Gyorsabban tudom eljátszani a terc skálát, mint a többiek? Elképzelhető, de ilyen versenyek nincsenek.
– A zongoristák szerencsés előadók, hiszen óriási a repertoárjuk.
– Mi inkább azért szoktunk panaszkodni, mert annyi a kiváló darab, hogy nem is tudjuk mindet eljátszani az életünk alatt! Éppen ezért viszont nem szorulunk arra, hogy játsszunk gyengébb kompozíciókat is: én a magam részéről legalábbis csak a remekművekkel foglalkozom.
– A koncertrepertoárjából kiderül, hogy sok más egyéb között Liszt, Chopin, Rahmanyinov és Bartók kiemelt helyen szerepel a saját „válogatottjában”. Bartókot ugyanolyan magától értetődő módon fogadja a közönség, mint Chopint vagy Lisztet?
– Bach is írt nagyon nehéz műveket, sőt, Lisztnek is vannak olyan ritkábban játszott alkotásai, amik igen elmélyült figyelmet követelnek meg a közönségtől.
– Ezek a közönség részéről is komoly hozzáértést, szellemi munkát feltételeznek?
– Nem feltétlenül hozzáértésről, inkább egyfajta készségről, érzékenységről van szó. Nem mély filozófiára van szükség, a filozófia nem is lenne elég mindarra, amit például Liszt zenéje nyújt. Liszt zongoraművészként utolérhetetlen volt, de zeneszerzőként is. A komoly hozzáértők közül ezt ma már senki sem vitatja, ám a zenéje általános elfogadottsága, mély megértése még mindig nem tart ott, ahol tartania kéne.
– Hol jelentkezik ez a meg nem értettség?
– Mindenki tisztában van Liszt műveinek értékével, ám bizonyos darabjait ritkán merik koncertműsorra tűzni. Ezért nagy dolog, amikor olyan elhivatott és nagyszerű művészek, mint Ránki Dezső és Klukon Edit adják elő például a Via Crucist. Én is eljátszottam a szóló zongoraverzióját Amerikában két évvel ezelőtt. A koncert elején rendhagyó módon beszéltem is a közönséghez. Ez a mű, ami a keresztút állomásairól szól, még többet ad, ha pontosan tudjuk követni azt, amit Liszt leírt. Sőt, számomra mint előadónak is fontos, hogy akár magamnak, akár mások számára újra végiggondoljam, miről is szól ez a darab. A Via Crucsis az emberi történelem legnagyobb drámáját fogalmazza meg a muzsikában. És milyen egyedülállóan zseniálisan, és milyen hihetetlenül kevés hanggal! Nem is ismeri Liszt Ferencet igazán az, aki ezzel a darabjával nem találkozott.
– Beszéljünk egy kicsit Chopinről is.
– Ő kikerülhetetlen a zongoristáknak, és nem is kell kikerülni, hiszen határtalan szépségekre nyit ajtót.
– Ez a tisztelet jelent meg abban a gesztusában, amikor a lengyel mester kétszázadik születésnapján két nap alatt, kétszer tíz órás maratoni koncert során előadta összes szólózongorára írt művét?
– Annyira szeretem ezt a zenét, hogy minél nagyobb dózisban óhajtottam magamhoz venni és a közönségnek prezentálni.
– Egy nagy zeneszerző művei külön-külön is csodálatosak, ám egy életművet egyben meghallgatni vagy még inkább eljátszani, az olyasmi lehet, mint amikor egy képtárban hátrébb lépünk, és észrevesszük, hogy amit eddig portréként, tájképként csodáltunk, tulajdonképpen egy hatalmas freskó összefüggő részei.
– Ez pontosan így van, a visszajelzések is ezt igazolják. Sokan voltak, akik egy-egy koncertre jöttek volna el, de ott ragadtak, akár a második napra is.
– Hogy hat az előadóra egy ekkora dózis?
– Akkor és ott minden darabot úgy játszottam, mintha az lenne az egyetlen. Óriási „dózis” volt, talán nekem a legnagyobb, mégsem éreztem fárasztónak.
– Volt olyan, amire akkor döbbent rá, akkor vált világossá a művekkel kapcsolatban?
– Rengeteg ilyen történt, hiszen a darabok egymásra hatása addig ismeretlen horizontokat nyit meg.
– Azóta másképp játssza Chopint?
– Úgy érzem, gazdagabb lettem.
– Chopint a lengyelek nemzeti kincsnek tekintik, hatalmas kultusza van saját hazájában. Mintha mi kevésbé becsülnénk meg saját zenei óriásainkat.
– Ez sajnos így van. Kodály Zoltán zenei hagyatéka nemzeti kincs, felbecsülhetetlen érték, de ugyanekkora értéknek tartom az írásait, ahol zenéről, kultúráról, nép- és országnevelésről, európai magyar kultúráról beszél. Ha rajtam múlna, iskolai tananyaggá tenném. A fiataloknak, a gyerekeknek csak a legjobbat szabadna adni. Az a munka, amit Kodály és Bartók elvégeztek a népzene kutatás terén, akkora kincset adott a magyar zenei életnek, amit fel sem tudunk becsülni. Ma ez gyakorlatilag félre van hajítva, ami kulturális öngyilkossággal ér fel. Nagyon kevés nemzet létezik – ha egyáltalán van ilyen –, amelynek a miénkhez hasonlóan gazdag a népzenei kincsestára. Minden valódi népdal tökéletes remekmű, olyan, amit a világirodalom legnagyobb zsenijei is csak ihletett pillanataikban tudtak létrehozni. Ezek a dalok itt hevernek tízezer számra, ráadásul olyan formában, amit minden magyar ember nagyon könnyen megért, nagyon könnyen meg tud tanulni.
– Látható, hogy nemcsak a zenei, hanem a pedagógusgéneket is átörökítették a szülei.
– Igen, ebből a felelősségből is ki akartam venni a részemet. Ezért vagyok a Szobi Kodály Zoltán Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója.
– Hogy fér ez az idejébe?
– Úgy lehetséges, hogy az adminisztratív munka terheit a kiváló kollégáim leveszik a vállamról, de minden egyéb feladatban is nagy-nagy segítséget jelentenek. Egy nagyszerű csapat alakult ki a zeneiskolánkban. Amikor csak lehet, ott vagyok, figyelem a gyerekeket, segítek, együtt muzsikálok velük, vagy elmegyek és tehetségeket kutatok fel a még messzebb lévő kihelyezett tagozatainkon. Magyarországon a legváratlanabb helyeken is rendkívüli tehetségekkel találkozik az ember, akik biztosan elkallódnának a zeneiskolai hálózat nélkül.
– A zenetanulás megvédi a gyerekeket?
– Kodály is elmondta, magam is közelről látom, hogy a zene ma már szinte életmentő. Sokadszorra sem felesleges elmondani: a zeneiskoláknak csak az egyik célja az, hogy tehetségeket neveljenek. Legalább ilyen fontos, hogy minél több gyereket neveljenek a szépre, a harmóniára, az összpontosításra és nem mellékesen az értékes zene élvezetére. De erről túl sokat is tudnék mesélni.
– Beszéljen, érdemes!
– Rendkívül fontos, igen! Persze rajzoljanak, sportoljanak, járjanak szakkörökre, de a zeneiskolák hálózata olyan, mint a véráramlás. Ha ez elsorvad, nem tudom, mi lesz.
– Szerencsére még létezik.
– Hála Istennek! Ez nemzetstratégiai kérdés. Kevesebbet nem tudok mondani.
– Beszéljünk a pécsi koncertről is!
– Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszom. A testvérem vezényli a Pannon Filharmonikusokat. Ünnepszámba megy, amikor vele dolgozhatom. Nem azért, mert az öcsém, hanem mert, bár sok híres karmesterrel volt szerencsém játszani, vele harmonizálunk a legjobban. A másik öröm számomra, hogy október 23-án Pécsett felhangzanak Dubrovay László és Balassa Sándor zeneművei is.
– Mindkét zeneszerző a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja.
– Idén tavasztól én is az MMA levelező tagja vagyok. Számomra ez azért fontos, mert úgy látom, hogy ez a fórum ténylegesen és hatékonyan képviseli a valódi értékeket. Dubrovay tanár úr munkássága is ezt bizonyítja. Ő számomra az a komponista, aki megmutatja, hogy igenis lehet olyan zenét írni, ami modern, ugyanakkor nem szakít az értelemmel, hagyománnyal, amit a legnagyobbak hagytak ránk. Zenéje követhető, impulzív, kreatív, élvezetes!
