L. Simon: Irreális azt állítani, hogy „lenyúl” az NKA

L. Simon László igyekszik megnyugtatni a művészeket: senki sem „nyúlja le” az őket megillető szerzői jogdíjakat.

– Eddig a szerzők, előadók, kiadók egyesületei a „demokratikusan elfogadott szabályaik szerint” osztották fel ezt a pénzt. A törvénymódosítás nem a „Fidesz-diktatúra” újabb bizonyítéka?
– Több szempontot is figyelembe kell venni ennek a rendszernek az átalakításakor: az Európai Bíróság júliusi döntésében úgy fogalt állást, legitim megoldás, ha a méltányos díjigényeket – ilyen az üres adathordozók után járó díj vagy a fénymásolásért beszedett reprográfiai jogdíj is – nem közvetlenül azok között a jogdíjjogosultak között osztják fel, akik a tényleges lejátszás után jogosultak a jogíjra. Azaz az Európai Bíróság helybenhagyta, hogy az ilyen típusú jogdíjakból befolyt összeget közvetetten, pályázati úton osszák szét. Ausztriában ennek az összegnek nem a negyedét, hanem az ötven százalékát juttatják kötelezően művészeti, kulturális szervezeteknek. Azt is szem előtt kell tartani: egy készülő uniós irányelv szerint e pénzek szétosztásánál egyenlő hozzáférést kell biztosítani a művészeknek, függetlenül attól, mennyit fizetnek be a szerzői jogi egyesületeknek vagy a munkájuk után mennyi jogdíj folyik be. Egy pályázat esetében lehetőség van arra, hogy egy fiatal és egy beérett művész egyaránt támogatást kapjon. Fontos szempont az is, hogy alapvetően megváltozott a zenei terület: olyan világ már sosem lesz, mint az elmúlt évtizedekben volt. Ma a jogdíjveszteség inkább az internetes felhasználásból ered; azon érdemes gondolkodni, miképpen lehet az internetes felhasználást jogdíjra átkonvertálni. S igaz ugyan, hogy volt korábban olyan időszak, mikor az illegális másolás a lemezbevételek jelentős részét elvitte – bár CD-kre nemcsak zenék, hanem jogvédett szoftverek is másolhatók, és még sorolhatnám −, ma már a zene esetében ez nem jellemző: az eladott adathordozóknak ugyanis több mint ötven százaléka memóriakártya. A memóriakártyákra pedig, amelyeket fényképezőgépekbe, mobiltelefonokba tesznek, csak ritkán kerülhetnek szerzői jog által védett tartalmak.

– Ceglédi Zoltán, a Republikon Intézet vezető elemzője a napokban leírta, milyen mértékű díjakat fizettetnek meg az üres adathordozók után: egy átlagos CD esetében 64, egy közepes pendrive-nál 1247, egy 16 gigás telefonos memóriakártya után 4800 forintot. Ez annak fényében különösen érdekes, hogy a vásárló közvetve kit, milyen jogcímen támogat. Múlt évben az Artisjus premizálási alapjából több mint 3 millió forinttal támogatták Presser Gábort, Bródy Jánost és Sztevanovity Dusánt, milliós összeget kapott Demjén Ferenc, Dés László, Bereményi Géza és Szörényi Levente is – a jogcím nem kapott nyilvánosságot. Az akkor is meglévő felháborodás sokkal kevésbé volt látványos a zenészek között, mint most. Mit gondol, miért?
– Az Artisjus egyesület, én nem vagyok a tagja, nem akarom ezt a tavalyi esetet kommentálni. Ám azt nem hagyhatom szó nélkül, amit az Artisjust védve a napokban többen is mondtak, miszerint az NKA a zenei művek utáni lejátszás pénzét viszi el: ez nem igaz! Azt is harsogták a sajtóban két napig, hogy a jogdíjbevételek egynegyedét elvesszük: ez sem igaz! Az NKA az üres adathordozók után járó jogdíj egynegyedét fogja pályázati úton szétosztani. Én egyébként a teljes rendszert átalakítanám, és csak azért fizetnék jogdíjat, ami mögött valós teljesítmény és felhasználás van, de ezt ma a hatályos uniós szabályozás nem teszi lehetővé. Vannak olyan, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években befutott művészek, akik úgy tesznek, mintha az akkori pozíciójukkal, sikerükkel örök status quót értek volna el, s ez évtizedekre meghatározhatja, mi szerint kell ezeket a pénzeket elosztani. Egyébként az üres adathordozók után beszedett 3,65 milliárd forint jogdíj egy részét értelemszerűen külföldre kell juttatni, hiszen ha másolnak zenéket adathordozókra, azok között értelemszerűen vannak például angolszász zenék is. Tudja, hogy ebből az összegből 2012-ben mennyi ment külföldre? Mindössze 188 millió forint! Vajon a mai fiatalok – mp3, mp4, mp5 – zenelejátszóin milyen arányban szerepelhetnek a külföldi zenészek és a magyarok, mondjuk egy hetvenes évekbeli előadó zenéje? Aki rajtam akarja elverni a port azzal az ürüggyel, hogy nem támogatjuk a magyar zenéket, azt emlékeztetném: a médiatörvényhez én nyújtottam be azt a módosító indítványt, amely bevezette a magyar zenei kvótát a kereskedelmi rádióknál. Emögött többek között az a megfontolás volt, hogy minél több jogdíj maradjon Magyarországon, és jobban járjanak a magyar előadók. Igaz, a magyar zeneszámokat egyelőre inkább éjszaka játssza a rádiók többsége, meglehet, azért, mert a külföldivel szemben még nem versenyképes az új magyar könnyűzene. Segítenünk kell a magyar minőségi könnyűzene megszületését.

– Ezt célozta meg a Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért (PANKKK), ami 2005-ben indult kormányprojektként. 2011-ben szüntették meg. Visszahozná?
– Nem pont olyan program kell, mint amilyen a PANKKK volt, ám revideáltam a korábbi nézeteimet: valóban szükség van könnyűzenei programra, figyelve a hangrögzítő cégekre, a kiadókra is; tehát itt is híve lennék a közvetett támogatásoknak. Ezért is fogunk az NKA-ban egy új zenei kollégiumot létrehozni, olyan szakemberekkel, akik a zene több területén is otthonosan mozognak.

– Egyes médiumok egyfajta „lenyúlásgyanús” ügyként interpretálták, hogy a múzeumi törvény módosításával megkönnyítették a műtárgyak kölcsönzését: egyszerűsítették a raktárban őrzött és ritkán kiállított műkincsek „vándoroltatását” az ország múzeumai és kiállítóhelyei között.
– A módosítás kapcsán bement a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) vezetője az ATV-be, mire a riporter megkérdezte tőle: ezek szerint, ha akarják, Lehel kürtjét is odaadhatják bárkinek, akár egy magánembernek is? Ebben az esetben egy hozzáértő szakembernek azt kellett volna mondania: tisztelt szerkesztő úr, korábban is joga volt egy múzeumnak a saját tulajdonában, kezelésében álló műtárgyakat kikölcsönözni, ebből a szempontból nem tesz kivételt a jogszabály a kölcsönvevő személyek között. Lehel kürtjét – maradjunk ennél az otromba példánál – bárki kikölcsönözhette eddig is, „néhány” feltétellel: ha garantálja a megfelelő kiállítást, a műtárgyak védelmét, kifizeti a biztosítási díjat stb. Ez is tipikus esete annak, hogy egy jogszabályjavaslatunk megítélésénél hogyan párosul a hozzá nem értés a politika által motivált hisztériakeltéssel. Most mindenhol azt szajkózzák, hogy „ezek” innentől egy miniszteri döntéssel bárkinek odaadhatják a műtárgyakat, és el fogják kótyavetyélni a nemzeti vagyont – ahelyett, hogy legalább felhívtak volna pár vidéki múzeumigazgatót, hogyan is működik a rendszer. Ha már el sem olvasták a módosító javaslatot, legalább felhívhatták volna például a szegedi múzeum vezetőjét: igazgató úr, mit szól ahhoz, hogy ezentúl sokkal könnyebben tud műtárgyakat kölcsönözni és kiállításokat rendezni? Nem fájlalja, hogy ezentúl kevesebb műtárgy rejtőzik a nagy budapesti múzeumok raktárában? Olyan műtárgyak, amelyek egyébként esetleg az ön múzeumának gyűjtőterületéről kerültek a fővárosba? Minden valamirevaló múzeumvezető azt válaszolná erre: végre tudok olyan kiállítást szervezni, amellyel újra becsalogatom a közönséget a múzeumba, ez alapján tudok újabb kísérőrendezvényeket szervezni, megnövelni a bevételt. Ezt az országot tényleg a sárga irigység tartja össze: azon is elkezdtek rágódni, hogy kastélyoknak is lehet műtárgyakat kölcsönözni. Azt senki sem nézni, hogy ezek gyakran olyan műtárgyak, amelyeket épp azokból a kastélyokból hurcoltak el, s most raktárakban porosodnak. Amikor megyei képviselő lettem, húsz évvel a rendszerváltás után értem el, hogy visszakerüljenek a megyeháza dísztermének falára azok a képek, amelyek onnan kerültek el: Barabás Miklós és társai főispánokról készült portréi. Ezek korábban ott lógtak a falon, de bevitték őket a múzeumi raktárba, mondván, nincs szükség a múltra, hiszen jönnek a tanácselnökök. Volt olyan kép, amin húszcentis szakadást kellett restaurálni.

– A múltat végképp eltörölni: nem polgári törekvés. Mikecz Péter helyettes államtitkárral a napokban jelentette be, hogy a kormány másfél milliárd forintos kerettel civil alapot hozott létre a 2014-es magyar holokauszt-emlékévben megvalósuló civil és önkormányzati kezdeményezések támogatására. Ha jól tudom, mostanában egyedül emiatt nem támadták.
– Dehogynem: a szélsőjobb felől. Nincs olyan, amiért ne kapnánk valahonnan bírálatot. Az évforduló kapcsán a kormány szeretné a civil kezdeményezéseket is beemelni a megemlékezések sorába, hogy olyan programok is szülessenek, ami nem jut eszébe egy politikusnak. Bármilyen történelmi traumának a feldolgozását segíti, ha minél több ember cselekvő részeseként tud bekapcsolódni a megemlékezésekbe. Jobban át tudja érezni, mit jelentett a holokauszt tragédiája, milyen következményei vannak annak, hogy magyarokat, embertársainkat legyilkolták. Sok pályázatra számítok iskoláktól, egyesületektől, szakmai közösségektől is a november 15-ei határidőig.

Az üres adathordozók után az Artisjus tavaly 3,6 milliárd forint jogdíjat szedett be és osztott fel vagy utalt át más közös jogkezelőknek, összesen 590 millió forint működési költség levonása után. Az évi 10-11 milliárdnyi pályázati forrást szétosztó NKA ezzel szemben 900 millió forintból működik – közölte a politikus. L. Simon László szerint a várhatóan 800-900 millió forintnyi új bevételt az NKA szakkollégiumai fogják felosztani a művészek között, szerinte tehát nem igazak azok a sajtóhírek, hogy „elvennék a művészek jogdíjait”.

Korábban magyar zenészek, írók, filmesek petícióban kérték az  országgyűlési képviselőket, hogy ne szavazzák meg a magánmásolási jogdíjaik 25 százalékának elvételét, mert a törvénymódosítást mindenféle szakmai egyeztetés nélkül, néhány nappal a zárószavazás előtt nyújtották be. A művészek nehezményezték, hogy ezt az összeget a kormány átterelné a NKA-ba, amelyről eddig ők maguk rendelkeztek, valamint hogy az NKA saját hatáskörben döntené el, mit kezd azzal az összeggel, amiről az alkotók, előadók eddig maguk által meghatározott kulturális célokra mondtak le.

A petíciót aláíró személyek között volt többek között Balázs Fecó, Demjén Ferenc, Dunai Tamás, Gryllus Dániel, Keresztes Ildikó, Kiss Tibor, Koncz Zsuzsa, Lovasi András, Palya Bea, Sebő Ferenc, Szalóki Ági, Szikora Róbert.