A Design Hét keretében hazánkban járt Jane Pavitt, a londoni Royal Art College elméleti intézetének vezetője. A szocializmus és a dizájn kapcsolatával is foglalkozó, általa rendezett Cold War Modern című, 2008-as, a Victoria and Albert Museumban bemutatott nagy sikerű kiállítás kutatásait ismertette.
Elmondta: amikor előrukkolt kiállítástervével, még a londoni múzeum vezetői is úgy vélték: egy tárlat, amelynek címében a hidegháború és a modern szerepel, egész biztos nem fog szponzorokra lelni.
Nem volt olyan rég, s köztünk élnek, akik mindkét oldalon részt vettek a hadműveletekben, amelyek ma már inkább obskúrus anekdoták.
Anekdotákra alapozott történetírás pedig nem létezik.
Ám ahogy Jane Pavittal együtt feltárult előttünk az 1945 és 1970 közötti időszak, s annak tárgyi vetülete, a dizájn, hamar felsejlett előttünk az: valójában Orwell világának kifordított disztrópiáját éltük meg múltunkként – elzártan, egy utópisztikus álomvilágot csodálva a hátunk mögött zajlott a globális küzdelem a világuralomért.
Hruscsovnak, aki a tárgyalt korszak nagy részét meghatározta Keleten, nem volt bajsza, és nem hordott egyenruhát. És bár vérbe fojtotta az 1956-os szabadságharcot, Jane Pavitt könyveinek lapjain mégsem véres diktátorként, hanem egy cowboykalapot viselő joviális figuraként jelenik meg, aki fel s alá sétál Eisenhower elnök alelnökével, Richard Nixonnal, a jól fésült, széles mosolyú fiatal ügyvéddel, és kedélyesen beszélgetnek arról, hogy is néz ki egy igazi amerikai, illetve szovjet konyha.
A hidegháború feltáruló momentumai a kiállításon vidámak és kedélyesek, nincs itt szó levert forradalomról, eltűnt ellenzékiekről, lerombolt kolostorokról, pusztulásra ítélt kisebbségekről. Az ellenfél, Nixon büszkén mutatja az ötvenes évek gépesített álomkonyháját. A bemutató során Hruscsov fokozatosan egyre jobban elveszti a türelmét, majd dühösen felkiált: „A szovjet konyha is van ilyen szép, de leginkább nincs is, a szovjet nőnek nincs szüksége ilyenfajta felesleges dolgokra. Meglátja, alelnök úr, pár év, és nézni fogja, ahogy viszlátot integetünk maguknak.” Ez volt a híres, 1959-es Kitchen Debate, azaz konyhai vita, ami kijelölte a fő irányt: a dizájn- és a termékverseny lesz a hidegháború egyik csatatere.
(Az űrverseny lényegesen jobban ment a szovjeteknek, sokáig nyerésre is álltak. A COCOM-listával megtámogatott mikrochip mint az űrverseny adu ásza, valamint a szovjetek fegyveripari túlköltekezése hozta el nekünk is a szabadságot a nyolcvanas évek végére − a szerk.)
Mint Jane Pavitt előadásából megtudtuk: hamarosan a CIA révén az amerikai hadiipar is beszállt az új versenybe, elképesztő ütemben fejlesztették az újabbnál újabb utópisztikus csodákat, fokozatosan emelve a nyugati életszínvonalat látványosabbnál látványosabb termékekkel, az űrvárosok, felhőkarcolók, mesés sztrádák ígéretével.
„Designing the Future” − szól a Ford által szponzorált reklámmusical. Ezzel párhuzamosan 1962-ben fiatal szovjet pár énekel az újonnan épült lakótelepben a szovjet propagandamusicalben.
A dizájn tehát a két versengő ideológia láthatóvá tétele lett: reprezentatív propagandaeszköz, amely arra volt hivatott, hogy saját nagyszerűségével hirdesse a kapitalista, illetve szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségét.
A londoni kurátorok természetesen ebbe, a CIA, a brit fejlesztők, valamint nyugat-európai társaik tárgyi és iratanyagába láttak be jobban, hisz az volt számukra korábban is kutatható. Megismerhettük így az „organikus biomorf építészet” egyik első képviselőjét. A gyorsan összeszerelhető „domokat” eredetileg katonai célokra fejlesztette ki Buckminster Fuller amerikai építész, de később ezeket az ötvenes évek nagy dizájnkiállításaihoz alkalmazták. Egy ilyet szereltek össze az ominózus Amerikai Nemzeti Kiállításon, Moszkvában is.
Jane Pavitt a kiállítás szervezése kapcsán hazánkba is látogatott, ám az itteni anyagokhoz nem tudott hozzáférni. Mint diplomatikusan említette: jórészt a lehetséges magyarországi partnerek közönye miatt. Kollégája, a kiállítás társkurátora, David Crowley kapcsolatai révén térségünket az együttműködésre nyitottabb Lengyelország, Csehország és Jugoszlávia reprezentálta Oroszország mellett. A balti államok és hazánk háború utáni művészete – a fenti és hasonló okokból − nem volt jelen a tárlaton.
Ennek ellenére a magyar dizájn mégis megkerülhetetlen. Nem lehet ugyanis a korszakról írni úgy, hogy külföldön híres magyar művészek neve fel ne tűnjön. Ghyczy Péter 1968-as „műanyag tojásszéke” emblematikus darabja volt a londoni tárlatnak, úgy is, hogy ehhez hazánk hozzájárulása nem kellett.
Az amerikai atombunkereket, Las Vegas-i felhőkarcolókat és hollywoodi villákat tervező László Pál építész is hazánk fia volt. Az emigráns magyarok jelenléte mutatja: a vasfüggöny másik oldalán is a legmagasabb körökig jutottak a magyar építészek, tervezők. Az ő nevük jórészt ismeretlen a mai napig hazánkban, ami szintén azt mutatja: a londoni művészettörténészeknek kell évek után „hazahozni” távolra szakadt hazánk fiainak emlékét.
A vasfüggöny − annak ellenére, hogy a gyakorlati életünket már nem határozza meg, beindult az emberek, a munkaerő szabad áramlása −, úgy tűnik, még mindig ott lebeg Kelet és Nyugat, s főleg hazánk és a külföld között. És igazából – legalábbis a Cold War Modern-tárlat esetében biztosan – nem mondhatjuk, hogy erről a Nyugat flegma lenézése, vagy közönye tehetne.
Nekünk is meg kéne tenni a szükséges lépéseket. Amik kifejezetten nehezek. A korszak ambivalenciái, fedett akciói, háttérben folyó és suttogó eseményei, besúgások, rejtett pénzmozgások és a felszínen folyó barátkozás, az utópiák teremtette látszat kontrasztja, a boldog békeidőket sugárzó propaganda és az attól távoli zord valóság emléke lehet, hogy sokkal nyomasztóbb, mint a nyíltan erőszakos totalitárius diktatúráké, ahol a szerepek és oldalak is jóval tisztábbak.
Kibeszéletlen ügyeinket tehát magunknak kéne elsőként rendezni, s aztán megnézni értékeinket, számot vetni múltunkkal. Ideje van ennek is.
