– Azt gondoltam, ez lesz az utolsó kép, amit festek – meséli vidám mosollyal a rokonszenves japán képzőművész-professzor az egyik nagyméretű, kétezres keltezésű festménye előtt állva a Forgószél című kiállítás pénteki megnyitóját megelőző vezetésen, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában. Szerencsére a művésznek sikerült legyőznie a rákot, és azóta is töretlen az alkotókedve.
Az említett kép a fenti életrajzi momentum ismerete nélkül is arra csábít, hogy a néző a létezés és az elmúlás kérdésein töprengjen. Mijaszako Kínában festette a képet, amin egy keréknyomokkal sűrűn szabdalt, már-már álomszerű tájon egy lovas szekér halad át két utassal. A művész a kínai Selyemút egyik szakaszán, egy hegy lábánál volt tanúja a jelenetnek, és rögtön megragadta őt a semmiből előtűnő, majd lassan továbbhaladó jármű látványa.
Mint elmondta: az élet tünékenységét látta maga előtt, a vörös talajon szinte absztrakt mintát rajzoló keréknyomok látványának megragadásával pedig szintén arra szerette volna rávezetni a nézőt: mindannyian nyomokat hagyunk, és ezek keresztezik egymást, elhalványodnak, megkopnak, de mégis ott vannak folyamatosan, a következő nemzedékek számára is kivehetően.
A festmény, ami kilép a síkból. Mijaszako az egyik képe előtt
Fotó: Székelyhidi Balázs
Talán már a fentiekből is kitűnik, hogy a japán alkotó munkássága erősen filozofikus gyökerű. Nem véletlenül: Mijaszako úgy nyilatkozott erről lapunk kérdésére, hogy képeit matematikai tudatossággal tervezi meg. A néző ráadásul – ha alaposan megfigyeli a képeket – elrejtett motívumokat, apró „meglepetéseket” is találhat, ráadásul több festmény esetében is feltűnő, hogy a természet elemei, a háttér mintázata mintha geometriai sormintákba rendeződne.
Ennek ellenére szó sincs valamiféle ridegségről vagy hűvös eleganciáról. A kiállított, tekintélyes méretű képek meleg színei, helyenként már-már az európai impresszionistákat idéző fényköltészete az érzelmekre is hatnak. Mijaszako számára sokszor a téma valóban az utcán hever: egy meleg napfényben fürdőző járda látványa vagy két öreg, guggolva társalgó kínai piaci árus éppúgy arra csábítja, hogy ecsetet ragadjon.
Szerepe lehet ebben annak a sajátos, tradicionális festészeti technikának is, amivel a képek készülnek, és ami a japán buddhista festészetből nőtt ki, ahol az volt a cél, hogy a szent képek minél magasztosabb érzéseket keltsenek a nézőben.
A finom merített papírt, vagy a leheletfinom selymet a művész hátulról festi meg, majd csak ezután kerül rá egy másik réteg papír, amire újabb réteg festékek kerülnek fel. Az eredmény pasztelszerű, finom tónusokban gazdag felület, ami inkább a lírai finomságoknak enged teret, mintsem a drámai vagy egzaltált festői gesztusoknak.
Mijaszako Maszaki
Fotó: Székelyhidi Balázs
Maszaki képein a hangulatok mellett a gondolati fricskáknak és a fura csavaroknak is komoly szerep jut.
A hálóját kivető halászt ábrázoló festménye például – egy szintén hagyományos japán festészeti megoldást követve – összecsukható paravánra készült. Más-más szögből tekintve a képre a néző szinte dimenzióváltásokat élhet meg, a szemből még statikusnak tűnő jelenet így kiszakad a térből, és meglepő élményeket kínál.
A festészetnek ez a sokrétű és összetett megközelítése nem véletlen egyébként Mijaszako Maszaki részéről.
Ito Dzsundzsi, a kiállítás kurátora mesélt lapunknak a művész szerteágazó érdeklődési köréről: Mijaszako restaurátorként is nagyon elismert, hazája kulturális miniszterének főtanácsadója, a hagyományos japán festészet megőrzése érdekében létrehozott intézet vezetője, és ha ez nem lenne elég, szabadidejében operákat vezényel.
A kurátor elmondta: egyéves szervezőmunka áll a mostani kiállítás mögött.
Budapest az első állomása egyébként a Mijaszako képeit bemutató mostani válogatás európai körútjának, aminek egyértelműen az az oka, hogy a japánok számára kiemelt fontossággal bír Magyarország – mondta el a kurátor.
