Az örvénnyel kezdődött minden, Mihály és az Ulpiusék titokzatos, megkerülhetetlen kapcsolata ott és akkor a budai hegyekben, egy magaslaton megpecsételődött. Ez a képzeletbeli örvény, amely Mihályt időről időre magához vonja, és csak egy hajszállal választja el a végső bukástól, visszatérő eleme Szerb Antal regényének. Örvénybe kerül a néző is a Magyar Színház előadásában. Múlt és jelen között forgolódik, szemtanúja Mihály frivol kamaszkorának, félbehagyott nászútjának, fájdalmas múltba tekintésének, Éva iránt érzett emésztő szerelmének, olaszországi kalandjainak, és Erzsi párhuzamosan futó történeteinek.
Harsányi Sulyom László jól használja ki a vasfüggöny mögötti játéktér lehetőségeit: a színészek a semmiből bukkannak elő és tűnnek el, a közönség előtt, mögött, felett folynak a párbeszédek, de a színészek még a nagyszínpad nézőterét is beveszik maguknak, közben pedig a múltbeli emlékek felidézésekor forogni kezd a színpad. Nyomasztó ez a közeg: fel sem sejlenek a festői szépségű olasz tájak, a sötét, komor tér a fiatalkori, borzongató titkokat őrző padlásszobát idézi. Szinte időtlennek tűnik a tér, de a díszletet is tervező Kovács Yvette Alida inkább csak a jelmezekben jelezte, mikor is játszódik a történet.
Ugyan Forgách András adaptációja, a Holdvilág és utasa is távol esik a regény intellektuális poézisétől, atmoszférájától, a darab a Pesti Magyar Színházban mégis a színészeken bukik el. Rá sem ismerni a Szerb Antal által megírt személyekre. Fájóan kevés ehhez a történethez Szűcs Kinga üres Millicentje, Gémes Antos szánni való perzsája. Poros, rutinból megrajzolt Auksz Éva izgága Erzsije, aki még a legkisebb jóindulattal sem nevezhető „luxusnőnek”. Fáradt, rutinból megrajzolt Tóth Sándor racionális férjalakja, Rancsó Dezső suta doktora, Szatmári Attila békés lelkű szerzetese, Sipos Imre sematikus apafigurája, vagy Benkő Nóra férfifaló, nagyhangú Sárija. Érthetetlen mi mozgatja, mi fűzi össze ezeket az alakokat, akik csak nevükben egyeznek meg a regényben megírt szereplőkkel. Bár a regényben is mindenki sodródik az élettel, itt még ez is értelmét veszti.
Jelenet a színdarabból
Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet
Horváth Illés (Tamás) és Balsai Móni (Éva) visz valódi színt, izgalmat az általuk játszott dekadens, narcisztikus karakterekbe. A testvérpár beteges-sejtelmes kapcsolata, szenvedélyes lázadása, az általuk képviselt szexuális miszticizmus az egyetlen gondosan felépített motívuma a darabnak. Viszont ahogy a többiek sem tudnak hiteles emberi alakokat teremteni, úgy a színházhoz most leszerződött, főszerepet alakító Takács Géza sem érti Mihályt. Számára ő nem egy gyötrődő, nyughatatlan lélek, aki ki akar törni konformista életéből, aki csendes, magányos harcot vív önmagával és a világgal, meghajolva végül a társadalmi és a szülői elvárások előtt. Egzisztenciális alászállásának nyoma sincs, utazása során a lélek mélységeit el sem éri. Általa Mihály egy túlságosan extrovertált, debil figurává züllik le, ő nem tud felnőni az Ulpiusék által megteremtett fenséges és sötét ideálhoz. Pont Mihály lényének esszenciája, a mindent átható veszendőségérzés hiányzik annyira nagyon Takács Géza játékából. Az ő interpretációjában Mihályt útkeresésének kudarca sem töri meg. Vidáman, kótyagosan és tele hassal robog apjával szürke, kispolgári jövője felé.
Ez a Mihály nem küzd az életben maradással, meg sem fordul a fejében, hogy úgy fog majd élni, „mint patkány a romok között”, mert „akkor még mindig történhetik valami”.
(Forgách András: Holdvilág és utasa, Szerb Antal regénye nyomán. Rendező: Harsányi Sulyom László. Pesti Magyar Színház, szeptember 28.)
