Szilágyi István: „Amit tudok, azt nem írom le”

Péntek este a kortárs magyar próza egyik legnagyobb alkotóját, a hetvenöt éves Szilágyi Istvánt köszöntötték.

Szilágyi István műveiben minden mondatnak oka van és következménye lesz – adta meg az est alaphangját köszöntőjében Ágh István. Az életmű tömörebb, pontosabb összefoglalását e helyütt nem is kívánhattuk volna. A regényekben és a novellákban minden a megfelelő helyen van, pont. Ezek után félő volt, hogy minden más már csak e tétel lábjegyzetének tűnik majd. De nem így lett. Továbbra is záporoztak a tételmondatok, újabb és újabb utakat nyitva az életmű megértéséhez, Szilágyi István (prózája) ezen az estén is kimeríthetetlennek mutatkozott.

E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója – akinek szavait a távollétében Bánki Zsolt főosztályvezető tolmácsolta – műelemzés helyett az életút legfőbb állomásait idézte fel köszöntőjében. Ha valaki mesélhet a korunkról, akkor az Szilágyi István – írta a főigazgató. Aki a Meszes-alján nő föl a második bécsi döntést követően, az megismeri az életet. Zilah és Kolozsvár, a két maghatározó helyszín mellett a Wesselényi kollégium, a gépipari technikum és a jogi egyetem – egy különös pályafutás korai állomásai – is felbukkantak E. Csorba Csilla köszöntőjében.

Szilágyi István (balra) és Bács Ferenc

Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet

Amit tudok, azt nem írom le – idézte az írót a főigazgató. Lezárt, befejezett történetek megfogalmazása helyett az írás Szilágyi esetében a megfejtés keresése. A történetek vége alkotás közben, a szövegben formálódik. Ez teszi a műveket időtlen, örökké aktuális szellemi kalanddá az olvasók számára, tehetjük hozzá.

Áder János köztársasági elnök köszöntőjét Bács Ferenc olvasta fel az egybegyűlteknek. Egy mondat itt is átütött a visszafogott hivatalosságon: Szilágyi István életműve bizonyítja, az ember mégsem tehetetlen. Ezt árnyalta tovább Szentmártoni János, az Írószövetség elnöke, mikor utolsó köszöntőként arról beszélt, hogy az író kiengesztelést nyújt a hanyatlásban, pusztulásunk nem szomorú, csupán természetes.

Kakuts Ágnes színművésznő felolvasása, és Kiss Gy. László zeneművész muzsikája után az est a célegyenesbe kanyarodott, a számos citátumot követően végre megszólalt az ünnepelt is. Szilágyi Istvánt Fekete Vince, a Székelyföld főszerkesztő-helyettese és Márkus Béla irodalomtörténész faggatták életről és művészetről.

Ahogy írtad valahol, huszonöt éves korodig minden megtörtént veled, vágott a közepébe Fekete Vince. Ez természetesen nem igaz, hangzott a válasz, ám az első negyed század számba vétele másról tanúskodott: háború, hadiárvaság, gimnázium, technikum, körfűtőház, esti gimnázium, jogi egyetem. A diploma megszerzése után – mivel tudtam, hogy sosem leszek jogász – az Utunk szerkesztőségében kezdtem dolgozni – folytatta Szilágyi István, „bár az író nem igazán dolgozik, a szerkesztő még kevésbé”.

Szilágyi István

Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet

Egyet visszalépve, Fekete Vince a szülőváros, Kolozsvár és a gyermek- és fiatalkor helyszíne, Zilah – művekben Jajdonként megjelenő település – szerepére kérdezett rá. A második bécsi döntés után két-három héttel hagytuk el Kolozsvárt, és tértünk vissza Zilahra, elevenítette föl gyermekkorát Szilágyi István, ez a város és az a kor alakított olyanná, amilyen lettem, vagy szerettem volna lenni, tette hozzá. Az otthon, ha nem is adta könnyen magát, mégis Kolozsvár lett. A város, aminek annyi tehetsége van, hogy sohasem lehet egyetlen legnagyobb írója. Így éppen megfelel a pályakezdő alkotók számára, akiket a versenyhelyzet nem hagy elkényelmesedni. Szóba került Budapest – „a magyar nép legmonumentálisabb alkotása” – és a búvóhely, Kalotaszentkirály is.

Muszáj erre válaszolni, kérdezett vissza az író a „hogy érzed magad”-ra, az általános derültség hamar elillant Szilágyi szavaira: a hazugság őrült társasjátékát játsszák mindenütt. Mindenki tudja, hogy mindenki hazudik, mégis mosolyognak hozzá. A média legyalulja az agyakat, a kultúrát pedig csak pótszernek tartják manapság – mondott ítéletet az író korunk felett.

Hogy összeszedjük magunkat, épp kapóra jött a felolvasás. Ami után megtudtuk még, hogy az írót négyszer próbálták beszervezni, ám a családja segítségével mindannyiszor ellenállt, nem hagyta magát megtörni. És hogy vajon miért nem települt át Magyarországra? „Gyáva voltam eljönni, és volt bátorságom ott maradni.”

Szilágyi István zárásként felolvasta egy rövid írását, amelynek csattanója függőben maradt, mi történik a szövegben szereplő bikával, ami egy világháborús bombát bökdös éppen a szarvával? Talán megtudjuk öt vagy tíz év múlva – fejezte be az estét az író: ugyanitt a soron következő ünnepségen. Úgy legyen.