Zsuráfszky Zoltán: Koppányok és Istvánok is vagyunk egyszerre

Két nagy sikerű nyári szabadtéri István, a király rendezéséről, a darab hagyományos értelmezéséről és a népi kultúráról kérdeztük Zsuráfszky Zoltánt.

– Békéscsabán is bemutatták a darabot, amely az utolsó pillanatban bekerült a Jókai Színház műsorába sőt, az István, a király nyitotta az idei évadot.
– Márciusban Fekete Péter, a színház igazgatója megkeresett minket, hogy hallott a határon túli István, a király terveiről, és szeretne részt venni a produkcióban, felajánlotta a Békéscsabai Jókai Színház segítségét. Mi ezt örömmel elfogadtuk, és júniusban véglegessé vált, hogy augusztus 20-án Békéscsabán bemutatjuk a jubileumi előadást. Fekete Péter érdeme, hogy jól ráérzett a pillanatra és megszervezte a programot. Ebben a csabai előadásban bizonyos szerepeket már helyi színészek vettek át. Feke Pál helyett Presits Tamás játszotta Istvánt, Gizella szerepét Fekete Zsuzsanna, a Honvéd Együttes szólistája kapta, és Szomor György lett az új Koppány. A békéscsabai és a kolozsvári előadás sikerét látva Fekete Péter végül úgy döntött, hogy az eredeti évadnyitó darabját lecseréli az István, a királyra. A Honvéd Együttes ezt a hosszú, az egész őszi szezonra szóló színházi elfoglaltságot, más kötelezettségek már nem tudta vállalni, így a tánckart a Balassi Táncegyüttes művészei adják. Az előadást összébb húztam, alkalmazkodva a színpadhoz. Tóth Kázmér díszletei is ennek megfelelően mozgathatók. A jelképeket is így alakítottuk: a táltosfát, a várat jelképező falat, a trónt, a háttérben látható szimbólumokat.

– Rendkívül látványos, mégis érezhetően visszafogott verzióban valósította meg a darabot. Eredetileg is ez a kisebb, emberi léptékű előadás volt a koncepció, vagy a monumentális szegedi és Arénabeli produkciók miatt alakult így?
– A darab harminc éve született meg és azóta klasszikussá vált, emiatt többfajta értelmezést elbír. Sokféle István, a király-verziónak van a létjogosultsága, én egy hagyományos verzióban képzeltem el a dolgot, ezt a szerényebb, puritán verziót választottam. Ez jelenik meg például Réka és Gizella alakjában, vagy az imajelenetben a darab végén, ahol István tépelődik: mi legyen Koppány sorsa és mi legyen az ország sorsa. Számos értelmezés megfér egymás mellett. De mindegyik, az enyém is, csak egy lehetséges rendezés. Nem megvívni akarok a darabért, csak előadni. Sok rendező változatát láttam már: Iglódi Istvánét, Koltay Gáborét, Novák Ferencét, sokszor részt is vettem a produkciókban. Alföldi Róberttel még nem dolgoztam együtt, de tisztelem a munkásságát. Nem akarok senkivel versenyezni. Bízom ebben az István, a királyban, úgy gondolom, hogy nem lejárt lemez, nem egy idejétmúlt, népies-romantikus vízió, hanem igenis van benne potenciál. Hiszek benne, hogy az emberek kíváncsiak rá.

– Látta az Alföldi Róbert rendezte változatot?
– Igen, de ebben az esetben nem lenne udvarias, ha én mint egy másik önálló művész elemezném Alföldi Róbert rendezését. Erre nincs szükség. Nem egymás ellen készítettük az előadásokat, nincs felelgetés, oda-vissza dobálás. Nekem egy hagyományos István, a király elkészítése volt a feladatom a 30. jubileumra. Nem kritikai előadást készítettem, ez egy emberi léptékű, kis költségvetésű produkció, amely jól mozdítható, sok helyen bemutatható, bármerre utaztatható a világban. Érdekes, hogy a fiatal alkotók milyen tökéletes darabot írtak annak idején. Bródy János szövegeinek köszönhetően számtalan úton megközelíthető az István, a király. Én nem megmagyarázni akartam az adott politikai viszonyokat, belemenni a tudományos részletekbe, inkább egy nagyon izgalmas kor kérdéseire adott művészi választ akartam színpadra állítani. Egy hittel megadott választ.

– A békéscsabai előadást látva a nézőnek egyből feltűnik, hogy a tánc jóval hangsúlyosabb szerepet kap, mint korábban bármelyik István, a király produkcióban.
– Én nem színházi rendező vagyok, hanem koreográfus. Így amikor rendezek, mindig olyan témát választok, amely „eltáncolható”. Ebben az előadásban is intenzíven megmozdítottam a tánckart. Felhasználtam a Kárpát-medencében fellelhető táncokat, mozdulatokat, motívumokat, de török, makedón mozdulatok is felismerhetők az előadásban. Bár nem hiszem, hogy sokan azonosítanák ezeket, a lényeg a látványvilág. Ha tetszik a közönségnek, akkor jó az előadás. De a mozgás mellett más elemeket, képeket, középkori rézkarcok motívumait is felhasználtam: a pajzsra emelt István, a karóba húzott Laborc, vagy a kerékbe törés esetében. Ezekkel a párhuzamokkal lehet elhelyezni korban az előadást – ha nem is direkt utalás, de mindenképpen előhívja a közönség háttértudását, tapasztalatait. Úgy érzem, kellően felkészültem a darabhoz, és a legjobb tudásom szerint próbáltam választ adni a mai, modern szemmel is elfogadható, mégis hagyományos választ a darab kérdéseire; a tradíció és a modernség alapkérdéseire. Mi mindannyian Koppányok és Istvánok is vagyunk egyszerre. Bízunk Istvánban, hisszük, hogy jól döntött, hiszen nyilván jól döntött, ha még mindig itt vagyunk, Európában. De a Koppányok minden időben felteszik a maguk kérdését, hogy merünk-e elég vadak, vagányok lenni, merünk-e lázadni. Ha a döntéseinket az idő nem igazolja, akkor is legalább kipróbáltuk, adtunk egy esélyt a dolognak. Mindig legalább két út áll a magyarság előtt, és ha rosszul választunk, azt megszenvedjük. Akkor az „istváni” utat választottuk, s jó döntésnek bizonyult.

– A Honvéd Együttes művészeti vezetőjeként hogyan látja, a népi kultúrával meg lehet szólítani a közönséget?
– A Fölszállott a páva című tehetségkutató műsor talán egy kicsit felrázta az országot, amire szükség is volt ennyi idő után. Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy létezik egy hátország, amely a népi kultúrával foglalkozik. Mi a műsorban a szigorú hagyományőrzés hangsúlyozása helyett igyekeztünk bemutatni a fiatalok népi kultúrához való viszonyát. A néptánc mozgalom folyamatosan fejlődik, és megőrzi a frisseségét, így tudtuk például a néptáncot alkalmazni egy rockmusicalben, anélkül, hogy elavultnak, idegennek tűnne. Hiszek a tánc sokszínűségében s abban, hogy a népi kultúra a mindennapi életünk része lehet. A ritmusok, a dallamok, a hangulatok, mind-mind egy modern művészeti ág elemei. A fiatalok életében éppen ezért meghatározó lehet a néptánc, a népdal, és a Fölszállott a páva megmutatta, ha valaki elénekel egy nótát, az nem ósdi, unalmas vagy ciki, hanem nagyon is izgalmas dolog. Csináljanak bármit a fiatalok: sportoljanak, evezzenek, tornázzanak, brékeljenek, de a nemzet zenei és tánckultúráját meg kell ismernie mindannyiuknak, hiszen aki ezt elmulasztja, annak valami kimarad az életéből. Amikor a gátlások feloldódnak, a táncos a tánc teremtő részévé válik – a magyar tánc a világ egyik legvirtuózabb, az improvizáció legmagasabb fokán álló, erősen individuális önkifejezési formája –, s aki ezt gyakorolja, amellett, hogy érzelmeit képes kifejezni, nemzeti karakterrel, „magyarosan” fog megmozdulni. Amint elkezd valaki táncolni, rögtön belé száll a „magyar lélek”: dinamikus férfi lesz belőle, a lányból pedig szépen forgó, a férfi mozgását követő, igazi nő. A tánc minden szinten helyre teszi az identitást. Ha belemerülünk a magyar tánckultúrába, mindjárt minden a helyére kerül.

– Nagyszabású produkciókkal készülnek a következő évadra.
– A Honvéd Együttessel, amelynek része a tánckar, a férfikar, és a színészkar, komoly terveink vannak a következő évadra. Jövőre a Dózsa című darab előadása a legfőbb program, hiszen az parasztfelkelés 500. évfordulója lesz 2014-ben. De megemlékezünk az első világháború kitörésének 100. évfordulójáról is. Kortárs zeneszerzőket kértünk fel, írjanak számunkra műveket, amelyekhez koreográfiát, mozgásokat készíthetünk. Reméljük, hogy a tervezett turnéink is összejönnek. A Ghymes zenéjére készült, Kassán bemutatott Benyovszky előadásunkat is szívesen elvisszük bárhová. Az együtt élő különböző nemzetiségek kultúráját bemutató darabjainkat is szeretném minél szélesebb körben elterjeszteni. Megmutatni, hogy a népművészetet miként lehet mai értelmezésben felrakni a színpadra. A küldetésünk, hogy a Kárpát-medence népeinek hagyományos kultúráját eljuttassuk a közönséghez, hogy felmutassuk a közös kulturális kincset, a békés egymás mellett élés kultúrájának példáján keresztül. Mi élünk itt, nekünk kell példát mutatni. Szerencsére a tánc és a táncosok egyre többet mutathatnak magukból. Szükség van erre, hiszen ez a magyar kultúra egy nagy szelete, és büszkének kell lennünk rá.