Zeneileg elfogadható szinten maradt az előadás, Bretz Gábor teljesítménye viszont kiemelkedett, noha fizikailag is sokat vállalt a két darab egyestés bemutatásával. A kevéssé árnyalt zenekar lustább reakcióideje jellemezte az estét, a Héja Domonkos által rosszul kezelt hangerő pedig sok esetben élvezhetetlenné tette az énekhangot, érthetetlenné a szöveget, s követhetetlenné a dallamba rejtett színpadi gesztusokat. Különösen Mester Viktóriánál (Judit), akinek a játéka viszont kifejezetten élvezetes volt. Bretz Gábor orgánuma jobban érvényesült, és mindkét előadásban helyt állt mind színészileg, mind énekileg, holott egészen eltérő karaktereket kellett megjelenítenie.
Galambos Péter rendező színpadi képei nem különösebben fogják meg a nézőt. Érdekes megoldást jelenthetnének az áttetsző függönyök és a kivetítések, azonban korántsem használja ki az ebben rejlő lehetőségeket. Hollywood ihlette a Mariót, ez nem is volt titok, Michael Jackson, Elvis Presley és számtalan bárgyú filmhős alkotja Cipolla közönségét, bár nem teljesen világos a „hollywoodi mitológia” szerepe. Ez még a kisebbik hiba, ahogy az is, hogy Nagy Ervin alkatából fakadóan nem az ideális Mario, s Cipolla sem visszataszító testi hibás, hanem szektavezérekre hajazó, krisztusi jelenség. Azonban Hollywood ide vagy oda, ezt a tragédiát egyenesen bűn elbagatellizálni azzal, hogy nevetséges happy endbe fordul a vége: a lelőtt bűvész „feltámad”, és megdicsőülten mutogatja golyóálló mellényét, a közönség pedig sikoltozva ujjong. Thomas Mann valószínűleg forog a sírjában ettől az adaptációtól, ami éppen a történet lényegéről tereli el a figyelmet.
A Kékszakállúban Bartók a herceg, Juditot pedig Geyer Stefiről mintázták. Ajtók helyett partitúrákat rejtő fekete mappákat nyitogatnak, és Judit a kottaképből olvassa ki az értelmüket. Bár kétségtelen, hogy Bartók nem tudott önmagától és emlékeitől elvonatkoztatni a Kékszakállú írásakor, nem a Művészről és nem is önmagáról mintázta a darab címszereplőjét, hanem a Férfiról, aki mindenki, de konkrétan senki. Judit hegedűje sajnos csak kellék marad, többször is előveszi, de még imitálva sem húzza meg a vonót. A kivetítések szürreálisak, hol érdekesek, hol sablonosak, az azonban végképp érthetetlen, hogy miután a volt asszonyok közé bezárták Juditot, miért jelenik meg törülközővel a fején, pongyolában egy asszony, és miért takarja be kabátjával a fotelben alvó férjét, hacsak arról nincs szó, hogy ő lenne Pásztory Ditta, Bartók pedig csak álmodta az egészet. Mindenesetre zavaros a kép, és biztos vagyok benne, hogy ha Bartók most élne, nem hagyta volna jóvá ezt a befejezést.
