Dávid Katalin: Egy lelket sem veszíthetünk el (x)

Dávid Katalin művészettörténész vehette át az MMA által alapított, első alkalommal átadott életműdíjat.

– Munkásságát 1995-ben ismerték el Széchenyi-díjjal, két évvel később megkapta a Magyar Örökség Díjat, majd néhány év múlva a Prima-díjat is. Nyolcvanadik születésnapján II. János Pál pápa saját kézzel aláírt oklevelét vehette át, személyes audiencián fogadta az egyházfő. Ennyi elismerés, tudományos siker után mit jelent egy újabb kitüntetés. Jelent-e egyáltalán valamit?
– Minden kitüntetés pluszt jelent, mert az embernek jól esik, pláne ilyen századrangú szakmában, mint az enyém, ha gondolnak, figyelnek rá. Képzelje, egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy én a felesleges dolgok doktora vagyok. Jólesik ennek a cáfolata. De a kilencvenedik születésnapomra nemcsak ez a kitüntetés és a budapesti díszpolgári cím volt a szívemhez szóló ajándék, hanem az a kék füzet is, amelyet Esterházy Pétertől kaptam. Az a szöveg van benne, amelyet Haydn A Megváltó hét szava a keresztfán című művéhez írt saját gyönyörű kézírásával. Pétert a legnagyobb élő magyar írónak tartom, írásművészete nagyon erősen szakrális. És ugyanilyen szép ajándék volt az a koncert, amelyet Ránki Dezső, felesége, Klukon Edit és gyermekük, Ránki Fülöp adott nekem az otthonukban, három zongorán. Az életműdíj persze nagy dolog, azért is, mert először adták át. És ne feledjük, e témáról mi csak azért beszélgethetünk, mert annak idején Makovecz Imre befogadott bennünket, néhányunkat is az akadémiába, akik nem vagyunk művészek.

– Ki volt Önnek Makovecz Imre?
– Életem legjobb barátja volt. 1989 előtt is ismertük egymást, de attól fogva napi találkozásaink voltak, s kiderült, millió dologban értünk egyet. Kezdetben vizsgáztattam a lelkét, azt mondtam neki: két dolgot nem fogadok el: a megvalósult szocializmust és a megvalósult kapitalizmust. Azonnal egyetértett velem. Azzal is, hogy a választásokról beszélve azt mondtam: az a párt, amelyre szavazok, nem lehet antiszemita és nem lehet egyházellenes. Sok rajzot ajándékozott nekem, az egyik legszebb ajándéka pedig azzal függött össze, hogy minden évben két-három hónapot Rómában dolgozom. A 85. születésnapomra egy XIX. századi fotót kaptam tőle a Via Appia Anticáról, amelybe magát is beleapplikálta egy kerub társaságában. Mindkettőnk jó barátai voltak az angyalok.

Dávid Katalin

Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

– Ma is évente visszatér Rómába, kutatásokat végez. Mire koncentrál elsősorban?
– Ez a munka nem mostanában kezdődött, előzményei úgyszólván egészen a családi otthonig visszavezethetőek. Pontosabban 1947-hez, amikor Lyka Károllyal találkoztam. Tudja, Szegeden éltünk, s én gyakran utaztam fel Budapestre rokonunkhoz, Barcsay Jenőhöz, ő vitt el Lykához. A professzor úr azt mondta: maguk nem fogják tudni megírni a magyar művészetet sem, nem lesz analógiájuk, mert nem tudnak majd utazni. Mintha csak megsejtette volna, mi jön a következő években. Mindenesetre akkor választottam az ikonográfiát, s a bölcsészkar mellett azonnal beiratkoztam a teológiára is.

– Ön már Szegeden született 1923-ban, de szülei a Kolozsvári Egyetemmel együtt jöttek át ide az elcsatolás után. Édesapja, Dávid Lajos a Kolozsvári Egyetem professzora volt, majd Klebelsberg Kunó felkérésére Szegeden megalapította a gyógyszerészeti szakot, a kar dékánja volt. Milyen emlékeket őriz a családjáról?
– Csodálatos volt. Tízen voltunk gyerekek, a szüleim baráti körébe sok jeles értelmiségi, művész, irodalmár beletartozott Klebelsberg Kunótól, Szent-Györgyi Alberttől Sík Sándoron át Bálint Sándorig. Később persze voltak olyan családtagok is, akiket internáltak, de ennél több nem történt. Tudja, tudták az egész családról, hogy vallásos, templomba járó emberek vagyunk, nem kellett magunkat megjátszani. És persze az is számított, hogy apánk nagyon sok embert megmentett a hárorú alatt, ők nagyon vigyáztak ránk. Egészen szépen megúsztuk. És én végig lehettem katolikus. Minden lehettem. Időnként kirúgtak valahonnan „klerikális magatartás”, „jezsuita összeesküvés”, „Vatikán javára való kémkedés” miatt, de azután mindig jobb, azaz nekem hasznosabb állást kaptam, mint a korábbi volt. Amikor például a Szépművészeti Múzeumból rúgtak ki, akkor Rabinovszky Máriusz lehetővé tette a számomra, hogy megszervezzem a Művészettörténeti Dokumentációs Központot, csodálatos munkatársi gárdával. Innen azután néhány évvel később „jezsuita szervezkedés” miatt rúgtak ki.

– Akkor lett az Egyházi Gyűjtemények Szakfelügyeletének a vezetője. Állást kapott vagy komoly lehetőségeket is?
– Akkoriban kezdődtek a Vatikán és Magyarország közötti tárgyalások, Casaroli bíboros Budapestre utazott, az egyház ragaszkodott a személyemhez. És valóban nemcsak pozíciót kaptam, hanem pénzt is, hogy rendbe hozzunk veszélyeztetett műemlékeket. Esztergomban a kincstárat és a Keresztény Múzeumot, Kalocsán a kincstárat, Sárospatakon és Pápán a református múzeumokat, Budapesten a zsidó múzeumot sikerült felújítani, és rengeteg kisebb egyházi műemlék is megújulhatott. És ami csodálatos dolog, az az volt, ami más környező országokban nem történt meg, hogy ki tudtuk harcolni, hogy az állam nem gyűjtötte be az egyházi kincseket.

– Szakértőként működött közre a Korona hazahozatalában is.

– Még a Dokumentációs Központnál voltam, amikor Aczél György meghívott a Korona hazahozatala szakértőjének. Ők természetesen úgy képzelték, hogy a Korona majd múzeumi tárgy lesz, de kiverekedtem, hogy a Parlament vegye át. Tehát, amikor Vance amerikai külügyminiszter a Koronát hazahozta, akkor Apró Antal, a magyar Országgyűlés elnöke fogadta. Egy ideig, elkülönítve a többi tárgytól, a Nemzeti Múzeum őrizte, de az első Fidesz-kormány tulajdonképpen helyretette a dolgokat. Néhány éve, amikor Gyurcsány Ferenc a Parlamentbe látogató Angela Merkelnek magyarázgatta, hogy „ennek persze nem itt van a helye”, írtam egy kis cikket, hogy „de igenis!”, elküldtem az Élet és Irodalomnak, és ott megjelent. A Korona pedig maradt. Egyszer megkértem Makovecz Imrét, hogy tervezzen a koronaékszereknek egy nemzeti kegyhelyet, zarándokhelyet, oda, ahová akarja. Benne volt a dologban, de nem tudta már megcsinálni. Mindenesetre a Korona most a legjobb helyen van.

– Mint Ön, amikor ikonográfiai kutatásokat végez Rómában Mit emelne ki a legfontosabb kutatási eredmények közül?
– Elkezdtem gyűjteni az anyagot több mint fél évszázaddal ezelőtt. Publikálási lehetőség azonban sokáig alig volt, a helyzet 1990-től változott meg alapvetően. A legfontosabb könyveimet 2002 után publikáltam, például a bibliai jelképek kézikönyvét, a Mária-tipológiát, a kereszt teológiai és ikonográfiai értelmezését. Ezek a könyvek negyven-ötven év kutatásait foglalják össze. A forrásaim között mindig is a legfontosabbak közé tartoztak, s odatartoznak ma is a római kora keresztény katakombák. A Domitilla-katakombában van például az a horgonyábrázolás, amelyre két hal van ráakasztva. Ezt sokáig Krisztus két természeteként értelmezték. Nem igaz! Szent Zénó egyik írásában találtam rá a megfejtésre: az egyház pogányságból illetve a zsidóságból jött híveit jelképezi ez a motívum. Büszke vagyok rá, hogy a Máriához kapcsolódó tipológiát igazán csak az én könyvem dolgozza fel.

– Mostanában mivel foglalkozik?
– Az emlékirataimat írom. Természetesen maradtak tisztázandó dolgok a kutatásokban is, de az emlékiratok megírása a legfontosabb. Nem önéletrajz, amit írok, nem rólam szól, hanem arról és ahogyan én láttam saját koromban. Az első fejezet a család, a nevelés, a környezet, aminek bemutatásakor évszázadokat lépek vissza az időben, írok az ősökről. Négy nagyszülőm közül három örmény, egy pedig székely. A családban az örmény nyelv a századok során elveszett, de például az ételekben ma is megőrződik a hagyomány. A második fejezetben írok a két világháború közötti időről, majd a második világháborúról, arról, hogy mit is csinált az a jezsuita csoport, amelyhez én is tartoztam. A harmadik fejezetben írok Mindszenty Józsefről, akit harmadmagammal én fogadtam, amikor Sopronkőhidáról felhozták Budapestre, és koráról.

– Gondolom a későbbiekben kortárs művészekről, művészettörténész kollégákról, könyvkiadókról is szó esik majd. Már csak azért is, mert mindig is a művészet legkülönbözőbb korszakai foglalkoztatták, tanulmányokat, könyveket írt a XV–XX. századi időszak több nagyságáról.
– Genthon István mondta: ha valaki régi művészettel foglalkozik, legalább ismeretterjesztő szinten a modernekkel is kell foglalkoznia. Ezért írtam Van Goghról, akinek a leveleit is lefordítottam, írtam Courbet-ről, Chagallról, Henry Moore-ról. Ez utóbbinak olyannyira híre kelt, hogy Moore írt egy levelet, hogy a fotókat feltétlenül ő szeretné adni a könyvhöz. Írtam Masaccióról, írtam sok kiállítási katalógust, írtam egyházi gyűjteményekről, a lengyel–magyar kapcsolatok nyolcszáz évéről, utóbbi különösen nagy, kedves témám volt. Krakkóban éppen Wojtyla volt az érsek, amikor a Jadwiga-ékszereket kölcsönkértük.

– Nyolcvanadik születésnapján pedig éppen ő volt az, aki külön fogadta, pápai áldásban részesítette Önt. Ez alighanem egyszerre volt fontos a tudós és a hívő ember számára. Érzi-e, hogy új erőforrások töltik fel ilyenkor, advent közeledtével?
– Vagyunk ma is, akik számára advent nagyon fontos. Nem vagyunk sokan, de nem is kevesen, akik meg akarjuk élni minden évben azt, hogy Isten emberré lett. Minden évben négy hetünk van rá, hogy elgondolkodjunk rajta, mit jelent ez az öröm. Arra kell törekednünk, hogy minden ember kapjon egy boldog pillanatot, s ha ilyenkor egy jó szót mondunk valakinek, máris részesei vagyunk a jó hírnek. Meg kell érezni embertársunknak, hogy érdekel bennünket, hogy van, mivel foglalkozik, hogy mi fáj neki. Ez a keresztény kötelesség. Csak a másik emberért van advent. A megváltás nem csak a jóknak szól, hanem mindenkinek. Egy lelket sem szabad elveszíteni.