Duray, az időutazó művész

Bár 25 éve halott, igazából sosem volt elfeledve az életműve, csak nem ismertük eléggé. Most megérkezett.

Duray Tibor valóban nem tartozik a legismertebb képzőművészeink közé, de „elfeledett” festőként való interpretálása kizárólag marketingszempontból magyarázható. A képzőművészeti élet szűken vett közegében mindig is elismert mesterként tartották számon, s karrierje – néhány, főleg politikai alapú megbicsaklást leszámítva – viszonylag egyenes ívűnek tekinthető. Nem volt közéleti ember, nem helyezte magát soha előtérbe, de minden elismerést megkapott életében, amit lehetett: 1939-ben sikeres önálló kiállítással nyitotta karrierjét, s harminc évvel később, 1969-ben a Munkácsy-díjat is elnyerte. Több illusztris nagy megrendelést is teljesíthetett, egyebek között középületeken is dolgozott. Érdemes ezekre figyelni, mert miközben a galériákban reneszánszokat élnek meg az alkotók, köztéri munkáikat sorra pusztítja el az idő. A hatvanas évek számos, hozzá hasonlóan képzőművészet és iparművészet határán egyensúlyozó alkotó művét sodorják el a felújítások: ezeket a „régi” burkolatokat, ablakokat, sgrafittókat, melyből Duray is számos példányt készített a hatvanas években panelházak, középületek falára, egész egyszerűen lefestik, eltakarítják.

Duray Tibor munkássága a magyar monumentális festészet virágkorával esik egybe. A római iskolához köthető alkotók – ösztöndíj révén Duray két évet tölthetett el Itáliában – elsősorban a monumentális művek iránt érdeklődtek. Számukra a műtermi festészet csupán gyakorlóterepnek számított, hogy kikísérletezhessék a számukra igazi művészi feladatnak tekintett monumentális alkotások fogásait. A Duray közvetlen mesterének kikiáltott „barbár zseni”, Aba Novák Vilmos is a hatalmas freskók és kompozíciók világában érezte otthon magát. Duray Tibor e nemzedéket követte. A pályakezdés éve 1939, s talán épp ez az oka, hogy mindmáig feldolgozatlan, félbemaradt, töredékes. Duray Tibor mégis szerencsés kortársaihoz képest, hisz leánya, Duray Lilla kerámikus művész hűen ápolja édesapja művészi örökségét, és köszönhetően a mester kivételes termékenységének, és nagy számú, a Képcsarnoknak készített és épp ezért a piacon eladható művének, idén monográfia születhetett munkásságáról.

Duray olyan monumentális festő, aki a történelem viharai miatt nem igazán kerülhetett közel sokáig az általa áhított formátumhoz. Szabó- és asztalosinasként kezdte életét, szegény család tehetséges gyermeke volt. Teljesen önerőből, tehetsége és mentorai révén lett azzá, aki. Pátzay Pál éppúgy segítette a tehetséges fiút, mint Aba-Novák Vilmos, s mivel ők ketten egyaránt a római iskolának nevezett neoklasszicista irányzat prominensei voltak, Duray művészete is az ő stílusuk hatása alatt formálódott, amit a két éves római ösztöndíj csak megerősített. A háborúból visszatérő művész újrakezdése eleve problematikus volt, hisz az a közeg, amelyből távozott, már nem volt ott, mikor hazatért a frontról. A kommunista rezsim térfoglalását követően – legtöbb kortársához hasonlóan – neki is be kellett sorolnia a szocreál teremtette szigorú korlátok közé. Duray azon művészek közé tartozott, akik ezt a besorolást nehezen viselték. Vallásos alkotó volt, ezért az ötvenes években – ekkor épp karrierje csúcsán lehetett volna, hisz negyvenes éveiben járt – inkább a háttérbe vonulást választotta. Majdnem egy teljes évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1958 után, a megváltozó kulturális hangulat révén ő is újabb lehetőséget kapjon.

Ez az úgynevezett sgrafittós korszak, amikor sok, harmincas években kezdő kortársához hasonlóan az újonnan épülő lakótelepek dekorálásában vehet részt. Hálátlan feladat volt ez a kommunizmust megelőző korszak nagy művészeinek, de ennek köszönhetjük, hogy vidéki városaink lakótelepi parkjait Pátzay- és Ohmann-szobrok, Gorka-kerámiák, Szőnyi- és Duray-sgrafittók díszítik; olyan művészek sokszor leszocreálozott alkotásai ezek, akik immár némileg elszakadva az ötvenes évek stílusától visszatérhettek háború előtti alkotói módszereikhez, sőt bizonyos fokig beereszthették műveikbe a háború utáni későmodernizmus szellemét is. Duray is ezen az úton járt, s e korszak mintegy megkoronázása volt a Mementó című alkotás, mely mai szemmel nézve egy korszak tükrét nyújtja. A Picasso-követő közép- és kelet-európai képzőművészet jellemző, 1967-es darabja hozta el számára 1969-ben a Munkácsy díjat, ekkor azonban már új fejezet kezdődött a magyar képzőművészet történetében, melyben Duray látszólag már nem vett részt.

Megmaradt klasszikus és termékeny mesternek, aki erős expresszivitást hordozó alkotásokat készít. Megújulást számára a műfajváltás hozott: a hetvenes évektől több ólmozott üvegablakot is készített, ezek közül Budapesten a legnagyobb az 1976-ban a budapesti Hilton hotelbe készített alkotás volt, de az üllői úti Örökimádás-templom apszisának ablakai is kiemelkedő szépségűek. A debreceni köztemetőben látható másik főműve. A színek és formák összhangja jellemzi ezeket az alkotásokat, s talán ezek azok a munkák, ahol a monumentális festő leginkább eléri azt a formát, melyben ki tudja fejezni tehetségét.

Molnos Péter monográfiája a pályaív felvázolása mellett inkább a személyes epizódokra koncentrál. Igyekszik megérteni, felvázolni a Duray életét alakító sorsfordulókat. A monográfia tehát – ha lehet így fogalmazni – több szempontból is hiánypótló, hisz határozott lépésnek tekinthető a művészettörténet-tudomány részéről egy olyan korszak felé, mely eddig csupán alkotók és művészetkedvelők anekdotáiban élt. A problémák is itt kezdődnek, hisz a korszakról szóló, főleg korabeli publikációk korábban végig a hivatalos szocialista nézetet tükrözték. A rendszerváltozást követően ezek a „jól datált” források ideológiai okokból érvényüket vesztették. A művészettörténészek tétován léptek az anekdoták és legendák világába, a „feljegyzetlen művészet”, az informális történelem lejegyzése szintén akadozva vette kezdetét. Ezért is több évtizeden át tartották magukat a korábbi „hivatalos nézetek” is, mely szerint például Duray munkássága másodvonalbeli, hisz ez írások lapjain az első vonalat a kommunista párt által támogatott alkotók jelentették.

A rendszerváltozást követő években, pont a második T-be eső, tűrt irányzatok estek ki megint a rostán. Az érdeklődés ugyanis rögtön azon képzőművészeti irányzatok felé fordult, amelyek nyílt konfliktusban voltak a korábbi rendszerrel. Így maradhatott ki Duray, Csekovszky életművének feldolgozása, elhelyezése, és sorolhatnánk tovább azokat az alkotókat, akikről nem szóltak monográfiák, holott munkásságuk révén megérdemelnék. A „csendes generáció” tagjai ők, mesterek, kismesterek és kevéssé ismert nagymesterek. Molnos munkája tehát megtöri a jeget, s külön szerencse, hogy a Kieselbach Galéria technológiai újítását, a képzőművészeti netboltot és adatbázist is Duray monográfiája és kiállítása kapcsán mutatta be a széles publikumnak. Ez a technológia további lehetőségeket rejt azt illetően, hogy eddig töredékesen jelen lévő, szétszórt és feldolgozatlan életművek váljanak a közönség és a szakmai plénum számára elérhetővé. Duray Tibor tehát időutazóként élhette meg halála után azt a technológiai változást, amely egész nemzedéke számára elhozhatja a művészi feltámadás lehetőségét.