Nyáry Krisztián a Facebookon kezdte el közzétenni történeteit. Eleinte csupán a saját és barátai szórakoztatására, hamarosan azonban már több ezren olvasták a híres íróink szerelmi életét bemutató, könnyed, frivol bejegyzéseket. A gyorsan jött online népszerűségnek köszönhetően a szövegek nemsokára nyomtatott formában is megjelentek, ez lett az Így szerettek ők első kötete. A megjelenést követően több irodalomtudós is megkérdőjelezte a bulvár történetek létjogosultságát, a szerző azonban a szórakoztató irodalomra hivatkozott, amelynek nincs szüksége tudományra. Meddő vita alakult ki: a száraz, de hiteles szakmaiság az élvezetes, ám bizonytalan eredetű ponyva ellenében.
A könyv magával ragadó, lendületes stílusa, a nagy szerelmek másfél-két oldalra sűrített történetei és a főszereplők személye – Adytól Móriczig, Jókaitól Radnótiig – garantálták a sikert, a szakma ellenkezése pedig lassan elhalkult. Hiszen miért is kéne támadni valamit, ami végre olvasásra ösztönzi az embereket? Szórakozva tanulhatják meg, amit a középiskolában elmulasztottak, vagy amiről ott szó sem esett. De hiába a siker, és hiába az örvendve okulás, Nyáry Krisztián bulvár irodalma komoly veszélyeket rejt magában. A második kötet körüli botrány pontosan rá is mutatott ezekre.
Egy rövid Facebook-bejegyzést az ember gyorsan végigfut és megy tovább, nincs szükség és lehetőség elmélyült figyelemre. Egy szösszenet a Judik Etelt pisztollyal a kezében megszöktető Karinthyról, vagy az épp gyilkolni igyekvő, ám a pisztolytáskából csak mackósajtot előrántó Örkényről szóló sztori önmagában szórakoztató, és megérdemel egy rövid posztot. Csakhogy Nyáry szövegei nem tartják tiszteletben ezen kereteket, általános érvényűvé akarnak válni: a szerelemben, a megcsalásban, a féltékenységben egy egész emberi életet jelenítenek meg. Mert így kívánta a retorika. Nyáry modoros ugyan, de technikailag képzett, pontosan tudja, hogy néz ki egy gyorsan fogyasztható szöveg, ami után nincs hiányérzete az olvasónak. Márpedig az élet egy apró szelete önmagában nem kielégítő, a történetet le kell kerekíteni, így kebelez be mindent a szerelem. Néhány ezer szóban, egyetlen aspektusra koncentrálva azonban képtelenség bántó egyszerűsítések nélkül összefoglalni egy bonyolult alkotói pályát.
A néhány tollvonással megrajzolt sorsok, a fájóan leegyszerűsített nyelvnek hála, szórakoztatók és könnyen fogyaszthatók. Ez azonban önmagában még nem lenne elég. Hogy a szavainak nyomatékot adjon, Nyáry Krisztián úgy kezeli a történeteit, mint a valóságot. És ez baj. Az irodalmi szerelmeskönyv nem tényeket, csupán feltételezéseket tartalmaz. A szerző mégis megengedi magának a luxust, hogy úgy beszéljen Arany, Móricz vagy Illyés Gyula lelki életéről, mintha minden ízében ismerné, s mintha minden a leírtaknak megfelelően esett volna meg. Holott ennyire az ember még önmagát sem látja át, sőt. Vörösmarty az egyik fejezetben ebédelni megy barátja, Bajza József családjához, ahol összetalálkozik Csajághy Laurával. „Az agglegény költő ebéd után is maradt, estére pedig beleszeretett a ( ) lányba.” Ennyi lenne egy sorsfordító, életre szóló esemény? Még a naplók, a visszaemlékezések, és a feljegyzések sem jogosítanak fel valakit, hogy valóságként kezeljen és ily módon tálaljon információkat, különösen ha az élet egyik legbonyolultabb és legfelemelőbb eseményéről, a szerelemről van szó.
Félreértés ne essék, mindenki azt ír, amit akar, de ha valaki fikciót alkot a valóságból, akkor nem szerencsés, ha igazolásul minden esetben a tényekhez szalad vissza, amelyeket korábban oly bravúrosan leegyszerűsített és kiforgatott. A legjobb példa erre a könyv botrányosnak mondott fejezete, Kölcsey története. A szerző egy interjúban – a könyvét reklámozandó – arról beszélt, hogy a Himnusz költője szerelmes leveleket írt barátjának, Szemere Pálnak. Mindezt a levelezésükből vett idézetekkel támasztja alá. A sztorit hamar felkapták a médiumok: Kölcsey homoszexuális volt, pont. Holott az ügy közel sem ennyire egyértelmű.
Az Így szerettek ők második részének zárófejezetében valóban szó esik Kölcsey és Szemere kapcsolatáról, azonban tényekkel a szerző nem bizonyítja könnyelmű kijelentését. Nehezen is tehetné, hiszen a szerelemre utaló megjegyzések értelmezése ezt nem teszi lehetővé. Több szakértő is rámutatott, hogy az „ölellek véghetetlen szerelemmel” vagy a „forró csókok” nem olvashatók mai szemmel, a túlcsorduló érzelmek egész mást jelentettek Kölcsey korában, mint napjainkban. A férfiak közti érzelemdús kapcsolatról árulkodik Szemere Pál egy levele is, amelyben arról ír, hogy midőn búcsúzkodtak Berzsenyitől, egy kézszorítással nem érte be: „Csókot kell tőle kapnom, törik-szakad! ’S midőn társaim, Vitkovics és Horvát már az utszán voltak, megöleltem Berzsenyit, ’s ajkaink öszveforradtak. Csókkal ereszté el az utánam jött Kölcseyt is.”
A hasonló csókok számos példájára bukkanhatunk a kor levelezéseit olvasva. Ezek alapján az összeforrt ajkakat nehéz nem a mély barátság és az elragadtatás jeleként érteni. Így pedig kevésbé szerencsés szerelemről vagy szexuális vonzalomról beszélni. Ezen a ponton válik tehát igazán fájóvá Nyáry szövegeinek egyszerűsítése. Abból a tényből, hogy Kölcsey magányosan tengette életét és forró csókokról írt Szemerének a szerzőnél az következik, hogy vélhetően szerelmes volt a férfiba, tehát homoszexuális. Az adott kor szófordulatait felhasználva mai ésszel vonja le a reklámértékű konklúziót, figyelmen kívül hagyva az unalmas, ám annál fontosabb részleteket. A redukció így hamisításba csap át, de oda se neki. Az ellentmondásokat úgyis elfedi a „valóság”: a szerelmes írófejedelmek személye legitimálja a mesemondást. És ez az a veszély, amelyről az elején beszéltem. Az így szerettek ők arra ösztönzi az olvasót, hogy kritika nélkül fogadja el a valóságként tálalt információkat, hiszen másként csak hétköznapi romantikát kapna. Ám ezzel az eljárással ugyanoda jut: Nyáry a valóság nevében egynemű, üres celebritást kreál Babitsból, József Attilából és Weöresből. Ez pedig, hiába választja főszereplőnek a magaskultúra képviselőit, a legrosszabb bulvárújság szintjére süllyeszti a köteteket.
