Gyulai Líviusz: Lesz magyar rajzfilm a tévében (x)

Gyulai Líviusszal, számos emlékezetes rajzfilm alkotójával beszélgettünk.

– Ha jól tudom, régóta dédelgetett álma volt, hogy sorozatot készítsen Metta Victoria Fuller Victor művéből.
– A filmet már a hetvenes években el akartam készíteni, mert azt gondoltam, a magyar közönséget érdekelni fogja. Egy amerikai írónő nagyon népszerű sorozatáról van szó, amely egy rossz kisfiúról szól. 1918-ban fordította le Karinthy Frigyes, de eléggé szabadon kezelte a szöveget. A regényben szereplő családból lipótvárosi zsidó családot csinált. Szerencsére most a Médiatanács Magyar Mecenatúra programjának köszönhetően újra lehet pályázni sorozatok készítésére. Annak idején a Pannónia Rajzfilmstúdió is a televíziónak készített munkákból élt elsősorban, és az így befolyt pénzből lehetett azután egyedi filmeket készíteni. Aztán ez megszakadt, de hosszú idő után most talán ismét készülnek majd magyar rajzfilmsorozatok. Én is nagyon örülök, hogy kaptam támogatást az Egy komisz kölyök naplója sorozatra. Már a harmadik résznél tartunk. Egy olyan kis stúdió munkatársaival dolgozom együtt, amely még a Pannóniából maradt meg, szerény körülmények között, de lelkesen.

– Az Egy komisz kölyök naplójának sikerét vehetjük biztató jelnek arra nézve, hogy a magyar gyerekek újra magyar alkotók rajzfilmjeit nézhetik majd a köztévében?
– Nekem az az óhajom még a jövőre nézve, hogy ismét rangja legyen a rövidfilmeknek, és a magyar televízió is egyre többet vetítsen belőlük. Rengeteg remekmű született ebben a műfajban, és ezeket minden generációnak újra kellene néznie. Ifjú korunkban, ha híre ment, hogy egy mozifilm előtt jó rövidfilmet vetítenek, sokszor csak amiatt mentünk be a moziba, nem a fő műsor miatt. Még ma is emlékszem például, milyen hatalmas élmény volt, amikor egy korábban betiltott bolgár kisfilmet láttam egy fesztiválon. Abban egy tolókocsiba kényszerült, magányos idős néni krumplit pucol, az egyik elgurul. Majd azt láthatjuk, hogyan próbálja felvenni a földről ezt az egy szem nyomorult krumplit. Nehéz lenne hatásosabban mesélni az élet nyomorúságáról, a magányról és küzdésről .

– Azt nyilatkozta valahol, hogy mindig is szórakoztatni akart, ugyanakkor egyszer azt is kifejtette: csodálkozik, hogy az emberiség képes nevetni, táncolni, miközben mindenki tudja, hogy halálra van ítélve. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás, és honnan merített derűt Gyulai Líviusz a sötét történelmi időkben?
– Valóban elmondhatjuk, hogy a mi generációnk meglehetősen viharos történelmi időket élt át. Elég csak azzal kezdenem, hogy 18 évesen úgy kezdtem el a főiskolát, hogy rögtön belecsöppentem az ’56-os forradalom kellős közepébe. Nagyon megviselt bennünket az is, hogy a mi generációnk jelentős része elhagyta az országot, éppen azok, akik a jövőt tekintve a legértékesebbek voltak. Ez az egészséges nemzettudatra is kihat. De visszatérve a kérdésre: kiskoromtól fogva szerettem szórakoztatni a társaságot. Érdekes, hogy ha megkapargatjuk a humor iránt elkötelezett alkotók életét, akkor kiderül, hogy elég savanyú gyerekkoruk volt. Nyilván a humorra szükség van az életben maradáshoz. Az irodalom és a mozi terén is a derűs alkotások érdekeltek elsősorban. Mi egy nagyon sokat olvasó nemzedék voltunk. Rengeteget jártam könyvtárba, sőt a könyvtárosoknak is segítettem, pedig tőlük rengeteget tanultam, kezdve olyan alapvető dolgoktól, hogy hogyan kell helyesen kiejteni Victor Hugo nevét. Gyerekkoromban egyébként is rengeteg mindent félrehallottunk, például egy barátom mesélte, hogy egy népszerű japán nyomozót, akit Mr. Motónak hívtak, ők a nyolcadik kerületben csak „Mörr Motóként” ismerték. Azóta is szeretem ezt a fajta humort.
Nagyon életszerű volt gyerekként a mozival is kapcsolatunk. Az iskolában én például képes forgatókönyveket rajzoltam az órák alatt, a többiek pedig már várták, hogy a szünetben megnézhessék. Csak később derült ki számomra, hogy tulajdonképpen ez a rajzfilm alapja is. Annál boldogabb dolog pedig nincsen, amikor megmozdul a rajz.

– Az illusztrációit nézegetve feltűnő, hogy sokszor a kép maga is szinte nyelvet ölt az emberre: a klasszikus technikával készült míves rajzon feltűnnek oda nem illő, sokszor gyermeki elemek. Kezdettől fogva jellemezte ez a kettősség?
– Egy öreg, Münchenben tanult festő tanított bennünket, amikor még a szabadiskolába jártam. Rászorított minket arra, hogy szénnel rajzoljunk, mint a régi mesterek, és én elég hamar rákaptam a figurális rajzok készítésére. E mellett én nagyon szerettem karikatúrákat is készíteni – a főiskola alatt is, de a Ludas Matyi is kért rajzokat tőlem. A karikatúra rendkívül nemes és nehéz műfaj, hiszen gondolatokat kell összefogni egyetlen rajzba úgy, hogy csattanója legyen, mint egy jó novellának. Az átlag karikatúra ezt nem is tudja legtöbbször, de szerencsére tehetséges karikaturistákban mindig nagyon jól állt a magyar grafika. Amit a karikatúra készítése során elsajátít az ember, az a rajzfilmek készítésekor is segítségére van.

– Azt is nyilatkozta, hogy a jó illusztrátornak tulajdonképpen kultúrtörténésszé kell képeznie magát. Nem elég csak a biztos kéz és a technika ismerete?

– Igen, ez így van. Saját könyvtáram is ennek szellemében bővült az évtizedek során. Az ember hirtelen kap egy megbízást egy olyan témával kapcsolatban, amiről esetleg halvány dunsztja sincs, a munka közben kell nagyon gyorsan felkészülnie. Ennek köszönhetően gyarapodtak az ismereteim nekem is.

– Korábban sem volt mindig könnyű eljutni a képernyőre, a hetvenes évek végén készült Jómadarak című sorozatát például azért tűzte műsorra az addig fanyalgó tévés vezetés, mert a tesztvetítésen kiderült, a gyerekek imádják.
– Tény, hogy a figurákkal eléggé absztrakt történetek esnek meg ebben a sorozatban, és sokan figyelmeztettek, a gyerekek majd nem fogják érteni. Én már amúgy is azon gondolkodtam akkoriban, hogy felhagyok a filmezéssel. Azokban az időkben létezett egy fesztivál a gyerekeknek, hatalmas tömegben voltak ott óvodások és kisiskolások. Ott aztán kiderült, hogy lehet bízni a legkisebbek fantáziájában, és nem csak a gügyögést értik, mert a film hatalmas sikert aratott. Nem vagyok egyébként álszent, régen is voltak giccses filmek, de ma kimondottan visszataszító figurákat mutatnak a gyerekeknek. A gyerekek pedig tökéletes esztétikai érzékkel születik. Ezért is szorgalmazom az MMA-nál, hogy komolyabb támogatása legyen a vizuális nevelésnek, és segítsük azt a maroknyi pedagógust, akik missziót betöltve hoznak áldozatokat ezen a téren, mert a zenei neveléssel ellentétben a vizuális oktatás területén sajnos nem voltak eddig Kodályaink, akik ezt nyomatékosították volna. Rengeteg gyerek hagyja abba túl korán a rajzolást, és ezekből olyan felnőttek lesznek, akik közönyösek vagy értetlenek a vizuális kérdésekben, és a szépérzéket igazán felnőttként már nem lehet elsajátítani. A műveltség hiánya ezt csak erősíti. Hiszen mit kezd az a gyerek a régmúlt idők festményeivel a múzeumban, aki semmit se tud a Bibliáról? A rajzolás ráadásul rendkívül fontos kifejező eszköz. Nemrég részt vettem egy gyerekrajzverseny zsűrijének a munkájában. A rajztanárnő mutatott egy rajzot, amit nagyon furcsának talált. Olcsó, rossz rajzpapíron egy üres karácsonyfa, de hihetetlen kisugárzása volt a képnek. Elkezdtük vizsgálni, és ahogy a fény felé tartottuk, kiderült, olyan puha ceruzával rajzolt rá díszeket, hogy ez csak a fényben látszott. Kiderült, hogy egy nagyon nehéz körülmények között élő családban nőtt fel ez a kisgyerek, és ez ott van a rajzon.

– Mi a helyzet a mai, gyerekeknek szánt könyvekkel?
– Tele vagyunk édeskés, színvonaltalan gyerekkönyvekkel. Ma is vannak persze kivételek, de ezen a téren is szinte kontroll nélkül engedtük be a nemzetközi hatásokat, így romba dőlt a hihetetlenül színvonalas magyar grafikus nemzedékek több évtizednyi erőfeszítése. A legsötétebb korszakokban és a rettenetes hivatalos művészeti elvárások időszakaiban nem is kevés ember volt, aki úgy vészelte át ezeket a nehéz időket, hogy a plakát vagy a gyerekkönyv világába menekültek.

– Sötét korszakban kezdte a pályát, de olyan nevek egyengették az útját, mint Nagy László, és olyan barátai akadtak, mint Lázár Ervin. A mából nézve rendkívüli időszak lehetett ez.
– Aranykor volt ebből a szempontból. Meghatározta a pályakezdésemet, hogy olyan emberekkel tudtam találkozni, akik politikai értelemben deklasszálódottak voltak, de tudás szempontjából szuperklasszisok. A Képzőművészeti Gimnáziumban például az orosztanárom a szanszkrit mellett még tizenvalahány más nyelven beszélt. De még az ipari tanulókat tanító asztalos is olyan tudást adott át, hogy a tanítványai közül például van, aki az Iparművészeti Múzeum egyik főrestaurátora lett. A főiskolán pedig ott volt Barcsay Jenő vagy éppen Kmetty János bácsi. Nagy László is sokáig is háttérbe volt szorítva, az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként dolgozott, és sokáig még saját irodája sem volt, a folyosón tartott fogadóórákat. Kondor Béla hozta el őt a főiskolára, ott került a kezébe a rajzmappám, és utána ajánlotta fel, hogy készítsek illusztrációkat a lapba. Akkor még tényleg volt benne irodalom, nagyon sok nagy író ott kezdte a pályát, és nagyon sok illusztrátornak volt ez kiváló gyakorlási lehetőség. Nagy Laci sokszor csak a telefonba mondta el röviden, hogy miről szól az adott írás, úgyhogy péntekente izgatottan téptem fel az újságot, hogy sikerült-e eltalálni, miről is szólt az adott szöveg. De a legfontosabb személy, aki meghatározta a generációmat Kondor volt. Ő zseniális, reneszánsz ember és nagyon jó kolléga volt, aki még munkát is adott át nekem. Olyan emberekről beszélünk, akiknek az élete és a munkája hihetetlen minőségben forrt össze. A mi generációnknak még egy dologban óriási szerencséje volt a pályakezdéssel: akkoriban talált újra magára a minőségi könyvkiadás, és a technika is egyre komolyabb esztétikai megjelenést engedett meg. Ha ma bemegyek egy könyvesboltba, akkor sokszor úgy érzem, összefolyik a szemem előtt a sok borító, annyira ötlettelen és egyforma a tipográfia. Annak idején komoly és felkészült betűművészek tervezték meg a könyvek feliratait, aki tökéletesen tisztában voltak a stílusokkal. Minden könyvnek teste volt.