Még ha csak egy vékonyka kötetről van is szó, amely közel sem hoz olyan gondosan kidolgozott mesevilágot, mint A Gyűrűk Ura vagy a varázslófiú története, Natalie Babbitt 1975-ben megjelent regénye mégis maradandó élményt kínált több generációnak, elsősorban a tengeren túl. Hozzánk csak most érkezett meg a Tuck Everlasting – a regény a történet középpontjában álló Tuck családról kapta eredeti angol címét. Magyarul az első hallásra kevésbé behatárolható Örök kaland lett a címe, a borítója leginkább Lucy Maud Montgomery Anne-könyveinek világát, esetleg egy Brontë-regény közönségbarát kiadását idézi.
A történet ehhez képest egyáltalán nem egy romantikus kapcsolatról szól – bár felvillan benne egy ilyen szál is –, hanem az örök élet forrásáról, amelyből a Tuck család tagjai véletlenül isznak, és idővel rájönnek: ez volt az oka, hogy évtizedek elteltével sem öregedtek egyetlen napot sem. A forrás eredete rejtély marad. Miért éppen a főszereplő, a tízéves Winnie családjának háza mellett, az erdőben fakadt fel, és miért tűnik el úgy kétszáz év után egy villámcsapás következtében? Talán egy olyan korszakból maradt itt, amikor a világ másképp működött, mondja az egyik szereplő, Mae Tuck. Aztán valaki – de ki? – rájött, hogy mégsem lesz így jó, és az örök élet feledésbe merült. De akkor miért maradt meg a forrás?
Ezekre a kérdésekre nem derül fény a regényben, és a karakterek sem különösebben árnyaltak, a kor – a 19. század vége – alig jut szerephez, de mindez aligha lehet probléma az olvasónak. Inkább az a lényeg, Winnie megismeri az örök életre kárhoztatott Tuck család titkát, egy rakás olyan kérdéssel szembesül, amelyekkel jómódú családban, védett környezetben növekedve nem találkozhatott. Például, hogy meg kell őrizni titkokat, tanulni mások hibáiból, felelősséget vállalni azokért, akik nem ismerik a titkot, vagy akár hogy az emberölés vagy a hatóság félrevezetése is lehet jogos és szükséges. És persze azt, hogy az örök élet vize nem az a csoda, amelynek első hallásra hangzik, hanem a természet rendjét felforgató eszköz, amely illetéktelen kezekben szörnyű károkat okozna.
Az Örök kaland egyedien közelít meg egy olyan gondolatot, amellyel majdnem mindenki eljátszott már, főleg gyerekként, amikor az élet körforgása még új felfedezésként hat. Egy hosszúra nyújtott, kedves mese, amelyet fantasynak neveznek, de amelyben egyáltalán nem hemzsegnek a fantasy-elemek. Az örök élet vizét leszámítva tulajdonképpen hétköznapi, kedves meséről van szó. A kötet helye Babbitt hazájában, az Egyesült Államokban ma is a hosszú távon népszerű kötetek között van. Natalie Babbitt nagyjából két tucat ifjúsági könyv szerzője és több kötet illusztrátora. Két könyvét megfilmesítették, az Örök kalandot kétszer is: először 1981-ben, másodszor 2002-ben, a sorozatrajongók által elsősorban a Szívek szállodájából ismert Alexis Bledel főszereplésével.
(Natalie Babbitt: Örök kaland, Európa Könyvkiadó, 2013. Fordította: Pap Vera-Ágnes, 144 oldal)
A történet ehhez képest egyáltalán nem egy romantikus kapcsolatról szól – bár felvillan benne egy ilyen szál is –, hanem az örök élet forrásáról, amelyből a Tuck család tagjai véletlenül isznak, és idővel rájönnek: ez volt az oka, hogy évtizedek elteltével sem öregedtek egyetlen napot sem. A forrás eredete rejtély marad. Miért éppen a főszereplő, a tízéves Winnie családjának háza mellett, az erdőben fakadt fel, és miért tűnik el úgy kétszáz év után egy villámcsapás következtében? Talán egy olyan korszakból maradt itt, amikor a világ másképp működött, mondja az egyik szereplő, Mae Tuck. Aztán valaki – de ki? – rájött, hogy mégsem lesz így jó, és az örök élet feledésbe merült. De akkor miért maradt meg a forrás?
Ezekre a kérdésekre nem derül fény a regényben, és a karakterek sem különösebben árnyaltak, a kor – a 19. század vége – alig jut szerephez, de mindez aligha lehet probléma az olvasónak. Inkább az a lényeg, Winnie megismeri az örök életre kárhoztatott Tuck család titkát, egy rakás olyan kérdéssel szembesül, amelyekkel jómódú családban, védett környezetben növekedve nem találkozhatott. Például, hogy meg kell őrizni titkokat, tanulni mások hibáiból, felelősséget vállalni azokért, akik nem ismerik a titkot, vagy akár hogy az emberölés vagy a hatóság félrevezetése is lehet jogos és szükséges. És persze azt, hogy az örök élet vize nem az a csoda, amelynek első hallásra hangzik, hanem a természet rendjét felforgató eszköz, amely illetéktelen kezekben szörnyű károkat okozna.
Az Örök kaland egyedien közelít meg egy olyan gondolatot, amellyel majdnem mindenki eljátszott már, főleg gyerekként, amikor az élet körforgása még új felfedezésként hat. Egy hosszúra nyújtott, kedves mese, amelyet fantasynak neveznek, de amelyben egyáltalán nem hemzsegnek a fantasy-elemek. Az örök élet vizét leszámítva tulajdonképpen hétköznapi, kedves meséről van szó. A kötet helye Babbitt hazájában, az Egyesült Államokban ma is a hosszú távon népszerű kötetek között van. Natalie Babbitt nagyjából két tucat ifjúsági könyv szerzője és több kötet illusztrátora. Két könyvét megfilmesítették, az Örök kalandot kétszer is: először 1981-ben, másodszor 2002-ben, a sorozatrajongók által elsősorban a Szívek szállodájából ismert Alexis Bledel főszereplésével.
(Natalie Babbitt: Örök kaland, Európa Könyvkiadó, 2013. Fordította: Pap Vera-Ágnes, 144 oldal)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!