A hosszú magányt követően Aimére Norvégiában a szerelem is rátalál, így bezárul a kör, minden szinte otthonra lel. A harmadik, a regény talán legtörékenyebb része a főszereplő és egyik fiatal ápoltja, a veleszületett betegsége miatt gondozásra szoruló Gréte története. Az elbeszélő itt finom, apró jelzésekkel szinte csak érzékelteti a szerelem kibontakozását, még ha a testi vágyról a korábbi őszinteséggel is beszél. Az egymásra és hazatalálás a nagyszerű fináléban válik visszavonhatatlanná. Aimé magára ölti Gréte nagyapjának norvég népviseletét, és abban vonul fel az ünnepnapon, miközben elképedt német turisták bámulják, ahogy a „bőre kátrányfeketén csillog a boldog, északi napsütésben”.
Az epilógus csavar még egy kicsit a szövegen. Az író elárulja, hogy Aimé Billion valóságos személy, akivel norvégiai munkája alatt – Kun Árpád 2006 óta a skandináv országban él – találkozott, a leírtak így valós történeten alapulnak. A valóság felé kitárt fikció tovább gazdagítja az olvasatot.
A regény az utóbbi évek egyik legfontosabb (magyar) prózai munkája. Ellenállhatatlan természetességgel mutatja be a boldogság állapotát, amely nem a giccsen vagy a túlzott egyszerűségen, hanem az iróniával és humorral átszőtt emberi viszonyokban rejlő idegenségen keresztül jelenik meg az olvasó számára. Most már van boldog család, amely a maga módján az.
(Kun Árpád: Boldog Észak, Magvető, 2013, 3490 Ft)
