Sean Ellis még az idei Miskolci CineFest vendégeként mesélte, némiképp szerénykedve, hogy csavaros és nyomasztó thrillerje helyszínéül azért választotta a Fülöp-szigeteket, mert ott nyaralva nagyon kellemes élmények érték, és szeretett volna valamit visszaadni a helynek. Akár így volt, akár nem, szerencsére nem amolyan „fehér ember rácsodálkozik az egzotikus nyomorra” típusú filmet kap a néző. Annál jóval többet. A nyomor egzotikuma persze ott párállik a vásznon, és az utazási irodák színes plakátjai mögött rejtőző világ most sem éppen szívderítő látvány, legyen szó akár a vidéki életről, akár a kevert kultúrájú ország fővárosáról.
A címben szereplő Metro Manila hatalmas kelésként éktelenkedik a trópusi ország testén, és gigantikus metropolisként vonzza magához a boldogulni vágyókat. A nyomor elöl menekül családjával Manilába Oscar Ramirez is. Oscar jó ember, aki szinte rögtön szélhámosok áldozatává válik. Napról napra mind jobban sodródnak a kilátástalanság felé, mígnem egy látszólagos véletlennek, no meg katonai múltjának köszönhetően állást nem kap egy pénzszállítással foglalkozó biztonsági cégnél.
Merthogy Manila, Mexikó vagy éppen Moszkva között globális azonosság figyelhető meg a szegénység és a gazdagság között feszülő mérhetetlenül nagy távolság kapcsán, ami persze kedvező konjunktúrát teremt a mindenre kész bűnbandáktól a vagyonukat féltő megbízókra szakosodott vállalkozásoknak. Ez a szinte magánhadseregként működő cég nagyon szigorú szabályok között működik. Az elrabolt pénzeskazettákat festék jelöli meg, és egy sikeres támadás után az őrök szigorú kihallgatási procedúrán kénytelenek átmenni. Magyarán, nem éri meg az önrabláson gondolkodni, vagy összejátszani ennek céljából a rablásra szakosodott bűnbandák valamelyikével.
Persze a kísértés hatalmas, főleg ha pénzszállítóként az ember azzal is szembesül, milyen alakok ülnek Dagobert bácsi módjára a pénzhegyek tetején. De Oscar nem az a fajta, aki ilyesmin törné a fejét. Eleinte az is elég komoly kihívás számára, hogy beilleszkedjen ebbe a sajátos bajtársi közösségbe, miközben azon is túl kellene tennie magát, hogy a nyomor fenyegetése miatt csinos felesége egy kétes hírű bárban vonaglik a táncparketten a kuncsaftok előtt.
Látszólag azonban mellészegődik a szerencse. Szárnyai alá veszi Ong, a nagyhangú és tapasztalt kolléga, akire a többiek is amolyan vezérbikaként néznek fel. Ongnak látszólag mindene megvan, amiről Oscar egyelőre csak álmodozhat. Szép lakás, jól tartott feleség, mi több, még egy szerető is folyton szóba kerül. Ong ráadásul önzetlen barátnak tűnik: az állítólag a szerelmi légyottok céljára fenntartott dugilakását felajánlja a hajléktalanná vált Ramirez családnak. Ha itt jönne a vége felirat, akkor persze a film nem lenne több, mint rózsaszín tanmese, ám szerencsénkre – és Oscar bánatára – hamarosan kiderül: nem mindenki az, akinek látszik, és ez hatványozottan érvényes az atyáskodó Ongra.
Az események ezt követően komolyan felpörögnek, és a rendező nem engedi a nézőt egy percre sem megpihenni. Az akcióban és fordulatokban bővelkedő végkifejlet – aminek részleteit nem lenne udvarias dolog elmesélni – mesterien épül fel, és amikor már azt hinnénk, végpontjára jutott a történet, még bekövetkezik egy komoly csavar. Ha ehhez hozzávesszük, milyen hiteles alakítást nyújtanak a Fülöp-szigeteki szereplők, a kifogástalan fényképezést, a jó ritmusérzékkel adagolt izgalmat és nem mellesleg a lélektanilag is hitelesen építkező történet többrétűségét, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az angolok idén ezt a filmet nevezték be az Oscar-versenybe.
(Metro Manila. Színes, feliratos, angol–Fülöp-szigeteki akciófilm, 115 perc, 2013. Rendező: Sean Ellis. Forgalmazó: Vertigo Média)
