Pityu! – 60 éves Éri Péter, a Muzsikás zenésze

Éri Pétert, a Muzsikás együttes zenészét mindenki Pityunak hívja. Most 60 esztendős lett, áldja meg az Isten!

Ettől persze még nem lett Pityu bácsi, valószínűleg nem is lesz soha, nem az az alkat. Már nem emlékszem, hol láttam először, színpadon vagy a Tik-Tak eszpresszóban, de egyből arra gondoltam, na, így néz ki egy igazi rock and roll népi arc. Szálfa termet, hosszú haj, kalap, tekintélyes bajusz, hatalmas bivalyszemek és akkora, de akkora nevetés, hogy az egész világnak jut belőle. Betyár és indián, tiszteletre és szeretetre igencsak méltó. Végül Erdélyben ismerkedtünk meg egy Muzsikás-turnén, amikor ők visszavitték a tudást oda, ahonnan annak idején hozták, nekem meg kitágult a horizont, és nem győztem csodálkozni, micsoda emberek közé vitt már megint a jó sorsom. Egyik reggel aztán, miután összedrótoztuk magunkat, és Petőfi Sándor arcképe alatt elbúcsúztunk a szállásadó főtisztelendő úrtól, Pityu a turnébuszból átült a mi autónkba, amiben nyilván az is közrejátszott, hogy nálunk a mértéktelen dohányzás életvitelszerűen folytatható. Aztán a Tordai-hasadéknál komótosan kivégeztünk vagy húsz micset, és némán néztük, ahogy egy valószínűtlen, az aktuális tévéreklámból szökött coca-colás kamion lassan leereszkedik a szerpentinen. Szavak nélkül is tudtuk, hogy valaminek éppen most van vége, és mi azt éppen látjuk.

Ugyanakkor ez volt egy gyönyörű barátság kezdete, ahogyan azt Rick oly szépen megfogalmazta a Casablanca végén, így lett ő az én törzsfőnököm Mérától Tordason és Mecséren át Bécsig, felejthetetlen éjszakákon és sokat idézett nappalokon keresztül. Amit érzek a népzenéből, abban jórészt Pityu volt a katalizátor. Felnőtt fejjel tanultam tőle az anyanyelvem egy részét. Na ja, ez a mázli, csak tiszta forrásból. Egyébként Stonest is vele énekeltem először, mert Pityu úgy játszik blues-t (az is csak népzene, vagy mi), mint ha most szabadult volna el a mocsárból.

Pityu kísérleti nyúlként kezdte népzenei pályafutását egy ezerágú laboratóriumban. Szintén zseniális nevelőapja, Martin György gyerekkorában megtanította legényest táncolni, tehát gyakorlatilag rajta kisérletezte ki, hogy a magyar néptáncokra oly jellemző improvizáció átadható-e olyasvalakinek, aki nem abban a kultúrában nevelkedett. Kiderült, hogy igen. Pityu olyan szinten táncolta tizenévesen a legényest, hogy annak az erdélyi falvakban is csodájára jártak, így aztán Tinka elküldte a Bartók Táncegyütteshez, hogy segítsen már nekik is egy kicsit. Ha ez nem lett volna elég: édesanyja Borbély Jolán néprajzos, Tinka gyűjtőtársa. Ettől persze még eshetett volna messze a fától, de inkább lett a világ legjobb hosszúfurulyása. Aki persze brácsázik. De a legdurvább mégis az, amikor belekezd abba, hogy Csütörtökön virradóra A Betyárnóta a world music (jelentsen ez bármit is) legragyogóbb gyémántja, nem véletlenül játssza a Wovenhand is.

Mert Pityu nagyon komoly integráló személyiség is. Tereket, időket, embereket tölt be, nagyjából mindegy neki, hogy a Carnegie Hallban van, vagy egy pajtában, a hatvanas években kalandozik, vagy a 21. században igazítja el rádióműsorának hallgatóit arról, hogy mi a hagyomány, és mivé lesz, ha nem felejtjük el. Éri Péter a Népművészet Örökifjú Mestere, Liszt Ferenc-díjas, Kossuth-díjas, Magyar Örökség-díjas, Magyar Művészetért-díjas, WOMEX-díjas, Prima Primissima-díjas. Szerintem meg még hungarikum is, és a UNESCO is felvehetné a listájára. És itt lenne a nagyszerű alkalom arra is, hogy legyenek Nemzet Zenészei is, mint színészek vagy sportolók. Hogy Éri Pityu, Porteleki Laci, Csoóri Sanyi és mind a többiek, ne a sárga csekkeket nézegessék, csak játsszanak, játsszanak, játsszanak Nekünk. A hazának, ha tetszik, és a világnak. Na de vissza oda, ami még ennél is fontosabb. Mert játszhatna akárhogy. De Pityu az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. Isten éltesse sokáig!