Tommy Vig olimpiái

Víg Tamás a londoni olimpia magyar győzteseinek írt zenét, szóval van munkája, de baja is: a jogdíjakkal.

– A harcokban fegyverrel nem vettem részt, viszont mindenhol ott voltam, ahol lőttek – emlékszik vissza ötvenhatra a legendás zenész (aki a cikk írójának csupán névrokona – a szerk.). – Tizennyolc éves voltam, senki nem adott fegyvert a kezembe. Abban sem vagyok biztos, hogy szívesen lőttem volna emberekre. Azóta megtanultam, hogy az embernek meg kell védenie magát és a filozófiáját is. November 18-án, amikor már tudtuk, hogy elbukott a forradalom, gyalog indultunk el a Teleki térről. Nem akartam olyan országban élni, ahol egy kis csoport mondja meg a többségnek, hogy mit kell csinálni.

Ausztriában először táborba került, de onnan gyorsan kereket oldott és elment Bécsbe. Az ottani Zeneakadémián felkereste azt az osztrák producert, aki nyolc-kilenc éves korában lemezt készített a csodadobossal.

– Odamentem, bemutatkoztam azzal, hogy én voltam az a kisfiú, most tizennyolc évesen még mindig zenélni szeretnék, tud-e segíteni. Nagyon kedvesen fogadott, kivett nekem egy hotelszobát, és szerzett munkát. Akkor játszottam először Joe Zawinullal.

Bécs azonban nem vonzotta igazán, Amerikába akart menni, mert az a dzsessz valódi hazája. 1957. február 21-én érkezett meg New Yorkba. – Össz-vissz egy dollár volt a zsebemben, de tizennyolc évesen az ember nem fél semmitől – meséli. – Eljött a táborba Jávor Pál is, hogy segítsen a magyar menekülteknek. Mivel én Budapesten meglehetősen híres zenész voltam – afféle csodagyerekként ismertek, ezért bátran bemutatkoztam neki: én vagyok a Víg Tomi Magyarországról. Bólintott. Jó napot. Kérem a következőt! Fogalma sem volt rólam. Nem sokkal később kaptam egy szimfonikus zenekartól ajánlatot, de nem fogadtam el, mert dzsesszt akartam játszani. Így is tettem: New Yorkban megismerkedtem néhány korombéli zenésszel, játszogatni kezdtem. Nem nagy pénzért, de belekerültem a körforgásba. Az első spórolt pénzemen vettem egy nagyon drága vibrafont – 750 dollárért. Ennyiért már egy jó kocsit kaphattam volna, de azon nem lehet muzsikálni. Jól döntöttem, mert a vibrafongyár beajánlott egy sztárcsapathoz.  Így kaptam egy szerződést Hawaiira Martin Denny zenekarában. Háromszázötven dollárt kerestem egy héten 1960-ban. Hawaii már akkor sem volt rossz hely.

Kilenc hónap múlva már Amerikában turnéztak tovább. Las Vegasban, Renóban, Lake Tahoe-ban léptek fel, mindenütt óriási sikerrel. „Igényes dzsesszzenét játszottak, akkor még lehetett. Ma már nincsenek ilyen zenekarok”– sóhajt a mester. Végül Las Vegasban kötött ki. Ekkor már olyan legendás sztárokkal játszott, mint Frank Sinatra és Tony Bennett. Megalakította saját nagyzenekarát is The Tommy Vig Orchestra néven, és felvette első önálló lemezét.

– Fantasztikus időszak volt a dzsesszben, még pont elkaptam a végét – meséli a művész. Sokat játszottam Judy Garlanddal a Ceasars Palace-ban. Toni Bennettel is doboltam, Sinatrával ütősként játszottam.

Megkérem, meséljen a belvárosi lakása falán látható fényképekről is egy kicsit. Sorolni kezdi: – Ő itt Stan Kenton, abban az időben a legismertebb zenekarvezető és komponista volt Amerikában. Tulajdonképpen ő fedezett fel. Egy újságíró elvitte neki az első lemezem. Hatvannégy körül lehetett. Meghívott magához, beszélgettünk. Miután felkért, írtam egy darabot Four Pieces for Neophonic Orchestra címen, így hívták az akkori zenekarát. Ez volt az első komoly megrendelésem. Nagyon izgultam az első próbán, mert olyan zeneszerzők dolgoztak nekik, mint Lalo Schifrin – ő írta a Mission Impossibile zenéjét, a Dirty Harry-filmekhez is őt kérték fel később. Ott voltak a legnagyobb nevek az akkori dzsesszszerzők között, és akkor jövök én, Víg Tomi Magyarországról. Elmondhatatlan érzés volt, amikor beléptem a próbaterembe, és meghallottam a saját melódiáimat a csodálatos nagyzenekarral. Kiderült, hogy ugyanolyan jó vagyok, mint a többiek – megnyugodtam.

Megnyílt előtte a világ. Rengeteget dolgozott Quincy Jonesszal, kísérte Judy Garlandot, Woody Allant, Tony Curtist, játszott Red Rodney-val, az egyik legnagyobb dzsessztrombitással is. Sok felemelő és rengeteg vidám emléket őriz azokról az időkről. Tony Curtist például a Ceasar’s Palace-ban kísérte. A jóképű világsztár kiváló színész volt, de Las Vegasban műsorvezetőként lépett fel, amihez viszont egyáltalán nem volt tehetsége. Kilépett a közönség elé, és pár perc múlva már mindenki unatkozott. A viccein sem nevettek. – Amikor elsütött egy poént, mindig pergettem egyet a dobon. Ilyenkor hátranézett, és azt mondta: köszönöm, Tommy. Hálás volt, hogy valaki odafigyelt rá. Jól kijöttünk egymással, ahogy Woddy Allannel is. Neki persze nem volt gondja a poénokkal – nevet a muzsikus.

Negyven év alatt szinte mindenki megfordult a zenekarában, akit a dzsessz történetéből ismerünk. Cat Anderson sokszor játszott első trombitán, Bill Perkins, Bob Cooper szaxofonon, Buddy Childers is fújta náluk. Ő is ment, ha hívták. Henry Mancini zenekarában húsz évig játszott, hatvankilenc óta minden lemezén közreműködött.
– Las Vegasban fantasztikus életünk volt – folytatja Víg Tamás. – Sokat kerestünk, munka után pedig rengeteget zenéltünk ingyen, csak a dzsessz kedvéért. Akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Miával. Énekes, táncos, az Amerika-szerte népszerű Kim Sisters tagja volt. Hatalmas sztárok voltak, sokat szerepeltek a tévében is. Nem volt szerencséje, hogy épp velem találkozott. Én csak egy zenész voltam, ő meg egy nagy sztár. Sokkal jobban járhatott volna, ha egy milliomos mellett dönt. De engem választott, és a mai napig boldogok vagyunk egymással – derül az örökifjú muzsikus. Kettejük kapcsolatát jellemzi, hogy amikor a mester hét évvel ezelőtt úgy gondolta, hogy nyugdíjasként akár európai levegőt is szívhatnának, felesége szó nélkül követte. Azt mondja. Mia számára az a legfontosabb, hogy együtt lehessenek. Budapesten is jól érzi magát.

– Írtam körülbelül harminc filmzenét – tér vissza a „munkához”. A Starsky és Hutch sorozat ma is fut itthon időnként. Több epizódhoz én készítettem zenét. Az NBC gyártásában készült a The Kid With the Broken Halo (A törött glóriás srác) című mozifilmnek meglehetősen nagy volt sikere. A másik nagy sikerem Johnny Yune-hoz fűződik. Ő egy koreai születésű komikus volt, akinek a legsikeresebb mozijához, They Call Me Bruce? című igen sikeres filmjéhez én írtam a zenét. A világ minden tájáról kaptam értük jogdíjat, egyedül Magyarországról nem.

– Ha ezeket a filmeket levetítik bárhol a világon, azért automatikusan jár némi pénz, nem? – értetlenkedem.

– Persze, elküldték a jogdíjat az amerikai jogdíjkezelőnek, aki kifizette nekem. 2006-tól az Artisjusnál vagyok, azóta nekik kéne fizetniük, de nem nagyon teszik.

– Azóta nem kap jogdíjat?

– Kapok, ez a kimutatás nemrég érkezett meg, néhány ezer forintról van szó. Ebből egy komolyabb vacsorát sem tervezhetek. Ennél a szervezeténél minden átláthatatlan, minden titokban megy, úgy osztják el a pénzeket, ahogy néhány embernek tetszik. Ezt nem tartom jogszerűnek, becsületesnek és demokratikusnak sem. Ennek ellenére csinálják tovább. Megírtam nekik, hogy ezt a kis pénzt is adják annak, aki a többit zsebre tette. De beszéljünk vidámabb dolgokról!

Egyetlen magyarként vett részt a ’84-es Los Angeles-i olimpián, ahová a szovjet bojkott miatt a mi sportolóink nem juthattak el. Amikor eldőlt, hogy ott rendezik a nyári olimpiát, azt mondta, hogy szervezne egy olimpiai dzsesszfesztivált. Négy éven át dolgozott az eseményen. Minden elhangzott darab az olimpiáról szólt. A műveket a legkiválóbb zeneszerzőktől rendelte meg illetve ő maga is sok számot írt. Tíz országból érkeztek előadók a fesztiválra az amerikai sztárokon kívül. Magyarországról Pege Aladárt hívta, de nem engedték ki.

– Londonban viszont ott voltunk, és az ottani aranyérmeseink tiszteletére ismét nagy munkába fogott.

– A londoni győztesek: Szilágyi Áron, Gyurta Dániel, Berki Krisztián, Pars Krisztián, Dombi Rudolf, Kökény Roland, Szabó Gabriella, Kozák Danuta, Kovács Katalin, Fazekas Krisztina, Kozák Danuta, Risztov Éva, akik a dobogó felső fokán állhattak 2012-ben, de a többi olimpikonunk is óriási dolgot tettek Magyarországért – mondja a zeneszerző. – Engem is fellelkesített, hogy megmutattuk a világnak, mire is vagyunk képesek. Mindegyikük számára írtam egy-egy darabot. Benne van az egyéniségük, és a sportáguk is. Az úszás, a vívás és a többiek. December 1-jén délután három órakor mutatjuk be a darabokat a Duna Palotában. A sportolók közül sokan eljönnek, illetve feltétlenül ott lesz a díszvendégek között a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjának elnöke, dr. Nébald György, Kozák Danuta, Berki Krisztián, Kökény Roland és Pars Krisztián. A zeneműveket a Budapest Jazz Orchestra adja elő. A fellépő vendégművészek közül Benkó Sándorral egy duettettel készültünk klarinéton és dobon. Feleségem, Mia Kim is részt vesz a műsorban – két dalt fog énekelni.