A Csíksomlyói Szűzanya lábától jövök!

A legújabb magyar világsztár Csíkból jött, hogy meghódítsa a legfényesebb operaszínpadokat: Molnár Levente.

– Családi örökség a zeneszeretet?
– Ami a hivatást illeti: nem. Apukám állatorvos, anyukám tanítónő. A bátyám kezdett el egész fiatalon hegedülni. Ma talán ő a világ egyik legjobb folklór prímása.

– Ő merre muzsikál?
– Csíkszeredában.

– Oda valósiak?
– Gyergyóremetén születtem, apum csíkszeredai, később oda is költöztünk, Csíkban nevelkedtem fel. Apám is nótás kedvű ember, de az édesanyám csodálatosan énekel. A kommunizmusban benevezett a Megéneklünk Románia nevű vetélkedőre, és Ceausescu idején magyar népdalokkal győzött. Más gyermek annyi idősen, mint én, még beszélni sem tudott, én meg már a verseket és a népdalokat fújtam. Az általános iskola után merült fel a kérdés: hogyan tovább? Nem érdekeltek igazán a reál dolgok, az énekelésben találtam meg az örömet.

– Járt már énektanárhoz?
– Csak édesanyámtól tanultam. De szép, tiszta hangom volt. Én nagyon szerettem volna mezőgazdasággal foglalkozni, a nagyapám is azt csinálta. Már hétévesen szántottam, vetettem, arattam. A szüleim azt gondolták, próbáljam meg mégis a művészeti gimnáziumot. Megpróbáltam, fel is vettek.

– Ének szakra?
– Igen. A mai napig is úgy vagyok vele, hogy a hangszerrel nem tudom olyan jól kifejezni magam, mint a saját hangommal. A zongorával elboldogulok, de csak az ének az igazi. A többi tárgyból átlagos jegyeim voltak, énekből viszont mindig kiváló lettem. Azt hiszem, én voltam az első Csíkszeredában, aki azt mondta, ének szakon szeretnék tovább tanulni. Nagyváradot bátyám révén valamennyire ismertem, hisz ő is ott járt főiskolára, szimpatikusnak találtam, de mivel Romániában nincs magyar nyelvű ének szakképzés, román nyelven kellett folytatnom a tanulmányaimat. Elmentem a felvételire, bemutatkoztam. Mondták, hogy kéne tudni románul is, csakhogy székely létemre én bizony nem sokat értettem ezen a nyelven. Mindegy, hallgassuk meg, mondták. Belefogtam, aztán megint mondtak valamit románul, úgyhogy vissza kellett kérdeznem, mit is jelent. Azt, hogy fel van véve, válaszolták.

– Mit kezdett a román állami egyetemen nyelvismeret nélkül?
– Sikerült pótolnom a hiányosságomat a nyelvet illetően, egy év alatt megtanultam románul. Két évig nagyon aktívan tanultam, majd valami csoda folytán kikerültem Budapestre, ahol meghallgatás után felvételt nyertem az Opera stúdiójába.

– Abbahagyta az egyetemet?
– Nem kellett. Megkérdeztem a dékánt, hogy elenged-e, hiszen a szakmában maradok. Azt mondta, menjek, csak jöjjek vissza vizsgázni. Kétlaki életet éltem, minden hétvégén utaztam Nagyváradra, azért is, mert ott kiváló tanárom volt, aki azóta is küldi hozzám az új növendékeit. Tanítom őket, próbálom segíteni, protezsálni, akár külföldön is.

– Nagyon fiatalon berobbant az operaszínpadra.
– Vannak énekesek, akik nálam is fiatalabban kezdték. Tény, hogy általában nem akkora szerepekkel, mint én. Edita Gruberova, a világ egyik legjobb lírai szopránja, állítólag már tizenhat évesen komoly dolgokat énekelt és tizennyolc volt, amikor nagy színházakban lépett fel. Én huszonegy évesen énekeltem először Don Giovannit. Lehet, hogy ez is egy rekord.

– Itt, Budapesten?
– Igen, azóta is a budapesti Operaház elkötelezettjének érzem magam. Imádom minden zegét-zugát, falát, kövét, páholyát.

– Szinte ismeretlenül kapta meg a szerepet?
– Teljesen. Úgy képzelje el, huszonegy éves koromban felültettek egy buszra otthon, amiről leszálltam a Népstadionnál, és fogalmam sem volt, merre tovább. Addig talán kétszer jártam a szüleimmel errefelé, de akkor is csak átautóztunk a városon. Szerencsére megláttam egy nőt, aki hegedűt vitt. Mentem utána, így jutottam el a Zeneakadémiához. Akkori barátnőm, aki már két hónapja ott tanult, segített eligazodni, aztán elvittek Petrovics Emil tanár úrhoz, aki fel is vett az Operába. Az első két év boldog lila ködben telt. Akkoriban erősen megosztó személyiségnek számítottam, sokan gondolták, hogy talán túl fiatal vagyok még a nagy szerepekhez. Sosem voltam például Petrovics kedvence, annak ellenére, hogy felvett a Stúdióba. Később mégis ő mondta egy koncert után: Levente, maga el fog menni innen. Pedig már Budapest is maga volt az álom egy kis székely legénynek. Székelyföldön nincs is opera, Kolozsváron ugyan van, de miért is finanszírozna a román állam bőkezűen egy magyar színházat... Tizennyolc évesen jelentkeztem az első versenyemre. Bukarestben rendezték, én a Bordallal álltam a zsűri elé. A többségtől jó pontokat kaptam, mégis egyvalaki húzott le annyira, hogy esélyem sem volt a továbbiakban. Apám megkérdezte tőle, mi volt a baj? Azt válaszolta: ki az az Erkel, és mi az, hogy „bankban”! Akkor azt mondtam, azért is megmutatom! Amikor legutóbb Bukarestben énekeltem, az Enescu Fesztivál meghívott sztárvendégeként, valaki odajött hozzám, és elmondta: emlékszik rám arról a régi versenyről. Örültünk egymásnak, nem volt semmi baj. Romániában az ismert énekesek többségével nagyon jó kapcsolatot ápolok, de amikor itt, Budapesten, az operaházban énekelhetek, amikor itt sikerül megmutatnom, mit is tudok, az semmi máshoz nem hasonlítható érzés.

– Mégis a müncheni opera társulatának a tagja.
– Münchenben kiválóak a lehetőségek. Anyagilag mindenképp, hiszen a világ egyik legnagyobb költségvetésű operaháza. Jók a fizetések, valódi sztárokat hívnak az előadásokra, énekeseket, karmestereket. Öt éve vagyok társulati tag náluk.

– Hogy került oda?
– Itthon megismertem Kovalik Balázst, aki kiváló rendező és különleges művész. Ő bátorított, próbáljam meg. Tartottam a távolságtól, hogy messze kerülök a gyökereimtől. Kevesen értik, miért is fontos ez egy erdélyi magyar számára. Miért is fontos nekünk, ha úgy érezhetjük, végre tartozunk valahová, otthon lehetünk valahol. Még csak egy éve voltam itt, amikor egy nemzeti ünnepen énekelni kezdte a tömeg a Székely Himnuszt és én elbőgtem magam, mint egy kisgyerek. Pedig otthon is megültük a nemzeti ünnepeket, székely ruhában koszorúztunk, énekeltünk, de azoknak mindig dacos hangulata volt.

– Szoros kapcsolatban maradt a szülőföldjével?
– Most, hogy úgymond lettem valaki, tele vagyok ötletekkel, hogyan segíthetnék a kultúra révén az erdélyi magyaroknak és az anyaországnak. Szeretném, ha az erdélyiek jobban megismernék azt a hatalmas kulturális kincset, amit Budapest kínál. Az ittenieknek pedig azt akarom megmutatni, milyen formában élnek Székelyföldön a magyar hagyományok. A részletekről most még nem beszélnék, legyen ez meglepetés.

– Térjünk hát vissza Kovalik Balázshoz.
– Igaz is. Tehát azt mondta egyszer: „Levikém, ha tényleg olyan jó vagy, mint amilyennek mondanak, miért nem próbálod ki magad külföldön? Csináld meg!” A hideg is kivert, hiszen nekem már az is óriási lépésnek tűnt, hogy itt lehetek.

– Hány éves volt akkor?
– Most vagyok harminc, huszonegy évesen jöttem ki, négy év múlva már Németországban dolgoztam. Az oda vezető ajtókat egy nemzetközi énekverseny jelentette. Nem a nagydíjat nyertem ugyan Cardiffban de annál több lehetőséget. Itthon már két három szerepet is játszottam és nem maradt elegendő idő az alapos felkészüléshez; ez persze nem mentség, de azért nem vallottam szégyent sem. Különdíjat kaptam, mindkét kategóriában döntőbe jutottam. Le is csapott rám négy-öt nemzetközi ügynökség. Ki akartak vinni a Metropolitanbe is, beírattak volna a The Juilliard Schoolba. Nemet mondtam, mert egy kényszerleszállás óta utálok repülni. Úgy döntöttem, messze is van. Hívtak Bécsbe is, a müncheni Bayerische Staatsoper is felvett volna tagnak, a Deutsche Operbe és Frankfurtba is mehettem volna. Úgy döntöttem: hajrá, Bayern München!

– Mindez egy meg nem nyert énekversenynek köszönhetően.
– Na jó, akkor elmondom, miért nem nyerhettem meg. Magyar színekben indultam, de még nem voltam állampolgár. Cardiffban pedig minden országból csak egyvalaki indulhat. Amikor kiderült, azt mondták: bocs. Szerintem persze az is megérdemelte, aki megkapta az első díjat. Azóta is jó barátságban vagyunk, egy kínai kolléga. Később még egy versenyen indultunk egy salzburgi mesterkurzuson. A szavazatok aránya 24:1 volt a javamra. Még az ő tanára is mellettem voksolt.

– Tehát München mellett döntött.
– Öt éve ott vagyok társulati tag, két éve első számú bariton szólistaként. Most ajánlottak hosszabbítást, de nem fogadtam el.

– Miért nem?
– Fantasztikus időket élek meg Münchenben, a legjobbakkal dolgozhatom együtt,de az a döntés született meg bennem, hogy magyar nyelvterületen teremteném meg a bázisomat és meghívásos alapon vendégként dolgoznék továbbra külföldön. Úgy érzem, megpróbálom a szabadúszást. Rengeteg szerződésem van, 2017-ig tele a naptáram, úgyhogy nem tartok a jövőtől. Annak különösen örülök, hogy a Magyar Állami Operaházban is számítanak rám. Érdeklődik négy-öt színház is, ahol rezidens művészi szerződést ajánlanak. Ez nagyjából azt jelenti, hogy kapok valamennyi állandó fizetést és ők állják a különféle járulékokat is. Cserébe négy-öt előadásban veszek részt. Lehet, hogy egy ilyesmibe is belemegyek.

– Biztonsági háló?
– Sosem motivált. Ha aláírnám a hosszabbítást Münchenben, akkor az ottani szabályozás szerint örökös tag lennék. Nyugdíjas koromig nem rúghatnának ki.

– Ezzel mi a baj?
– Elkényelmesedik az ember. Láttam már olyan idős kollégát, aki már rég nincs a csúcson, de ott üldögél a társulatban a havi fix biztonságában. Én ezt, mondjuk ki, pofátlanságnak tartom, és egyáltalán nem szeretném hasonló helyzetbe hozni magam. Szabadúszóként ilyen biztos nem fordulhat elő velem.

– Járja a világot, a gyökerei Székelyföldön, otthona Magyarországon. Hová tartozik valójában?
– Amikor Erdélyben kérdezték tőlem, hol is van a hazám, ezt válaszoltam: mindenütt otthon érzem magam, ahol magyarul beszélnek, a hazám pedig a színház. Ott ismerem ki magam a legjobban. Belépek a színpadra, bekapcsol az „automata pilóta”, és csak a szerepre figyelek. Mondjuk, amikor Don Giovannit éneklem, még nem érzem ezt a tökéletes biztonságot, de ez így is van rendjén. Jó érezni, hogy a magyar közönség is vevő arra a játékfelfogásra, amit külföldön már régóta szeretnek. Egyre inkább érzik és szeretik meg ezt a stílust, pedig az egyik kedvenc baritonom, Nicolae Herlea még azt tanácsolta: „állj ki a színpadra, Levikém és ne foglalkozz semmivel, csak énekelj.” Nagyon tisztelem, a világ legszebb baritonjának tartom, de azt feleltem neki is: „ne haragudj, de ha én nem téphetem szét magam a színpadon, akkor az egésznek semmi értelme.”

– Ezek szerint az operaszerepek megformálásában a színészi eszköztár is fontos?
– Legalább annyira, mint az énektechnika. Ott a párom, Mester Viktória, aki szerintem a világ legjobb színész-opera énekesei között van már. Olyan sztárokkal dolgoztam már egy színpadon, mint Anna Netrebko vagy Jonas Kaufmann, de még a velük való összehasonlításban sem kell szégyenkeznie. Kevés hozzá hasonló tehetség van ma a világon. Szinte perzsel! Ráadásul nemcsak tiszteljük, hanem nagyon szeretjük is egymást. Ő is járja a világot, én is, de amennyi időt csak lehet, egymással töltünk.

– Közös előadások?
– Volt néhány, például a Figaro házassága hozott össze minket. Mivel ő mezzoszoprán, én meg bariton vagyok, kevés az olyan darab, amelyikben szerelmes duetteket énekelhetnénk. Jövőre Posa márki leszek a Don Carlosban, ami az egyik legszebb Verdi-baritonszerep, őt pedig jól el tudnám képzelni Eboli hercegnőként. Nekem ő az egyik színpadi példaképem. Nem véletlenül ő a Carmenek Carmene.

– A színészi játék, a rendezés teheti aktuálissá, modernné az opera műfaját?
– Persze. Hála a drága jó Istennek, sokfelé játszom, és sehol sem látok fél házakat. Münchenben megszokott látvány, hogy táblákkal állnak az emberek a színház előtt, hogy jegyet vennének estére. Jobbnál jobb rendezésekben játszom. Tavaly Bieito Calixto rendezésében énekelhettem el Stuttgartban Wagner Parsifaljának Amfortas szerepét. Calixto sokak szerint a világ legőrültebb opera rendezője. Megesik, hogy a sztárok kikötik, hogy vele nem akarnak dolgozni. Rengeteget tanultam tőle. Ő nem csak botrányhős, hanem valódi zseni. Zsenikkel nem könnyű dolgozni, de megéri. Szóval szeretnek Stuttgartban, a világ legjobb kísérletező operaházában is. Ez nagy dolog, itthon sokan nem is értik, mit jelent. Mindenki erről álmodozik, de kevesünkkel válik valóra. Velem megtörtént ez a csoda, amit meg szeretnék osztani mindenkivel. Megéltem már azt is, hogy külföldi előadáson valaki magyar zászlót lengetett. Ezek olyan szép dolgok, hogy el sem tudom mondani!

– Budapesten miben hallhatja a közönség?
– A Bohéméletben éneklem Marcellót. Közben vissza kell mennem Münchenbe is, de öt év óta először van lehetőségem arra, hogy itthon töltsem a karácsonyt. Januárban a Szerelmi bájital és Don Pasquale következik. Februárban a bécsi Staatsoperben éneklem a Sevillai borbély címszerepét, majd ugyanezt itthon is előadom. Ritka lehetőség a közönség és magam számára is.

– Elég pontosan össze tudja vetni a bécsi és a pesti operajátszás helyzetét...
– Vannak különbségek. Nagy álmom, hogy egyszer azt mondja majd valaki itthon: Levente, te annyifelé jársz a világban, le is tettél már valamit az asztalra, mondd el a véleményed. Szívem csücske a pesti Opera, mindig ez lesz számomra a legkedvesebb, de Münchenben például egy-egy jól sikerült előadás után gyakran megesik, hogy az ottani nagyvezér meghív minket vacsorázni. Jól érezzük magunkat, nagyokat dumálunk. Ez itthon még nincs meg, pedig jó lenne. Tudom, hogy a mostani vezetésnek rengeteg dolga van, rendbe kell tenniük a házat, úgy látom jó úton is haladnak. Talán ha sikerül mindent sínre tenni, beindítani, „viperaházból” operaház lesz, botrányok nélkül, itt is lazábbra veszik a nyakkendőt és folyamatosabbá válik a párbeszéd a komolyabb, világjáró kollégákkal is. Vagyunk azért néhányan és szívesen megosztanánk a tapasztalatainkat, ha kérik.

– Ha jól tudom, határozott elképzelései vannak az opera gazdaságélénkítő hatásáról is.
– Münchenben egymás mellett ül a premieren a BMW és az Audi konszern vezérigazgatója, mert a világszínvonalú előadások magas presztízse odavonzza az üzleti élet igazán komoly szereplőit is. Ezt Budapesten is ki lehetne használni.

– Ezek szerint az üzleti világban is kiismeri magát, nem csak az ének és a mezőgazdaság érdekli. De mitől ferde az orra?
– A sport miatt. Nyolc évig cselgáncsoztam, tizennyolc éves koromig versenyszerűen bokszoltam, az utolsó évben már profiként. Még az utcai harcot is kipróbáltam. Fogadásból, meg a pénz sem jött rosszul.

– Énekes helyett lehetne székely ketrecharcos is?
– Nem hiszem. Elég jó voltam, junior koromban a meccsek többségét kiütéssel nyertem, de mégsem éreztem azt, hogy egyszer világbajnok leszek. Miután beindult az éneklés, teljesen lemondtam a sportról, ezt kicsit szégyellem is. De nem tudok elkezdeni fallabdázni vagy teniszezni. Nálam a sport olyan, ahol ütni, vágni lehet, viszont mégsem állhatok a közönség elé monoklival a szemem alatt a Metropolitan színpadán.

– Mégis átrepüli az óceánt?
– A kedvenc szerepemre hívtak, Marcellót éneklem a Bohéméletben.

– A Metropolitanben színre lépni sokak szerint a szakma csúcsát jelenti.
– Valóban sokan ezt gondolják, én nem értek vele teljesen egyet. A londoni Covent Garden, ahol sokat dolgozom, szerintem legalább ugyanolyan színvonalú.

– Hol van az otthona?
– Egy szigeten. Ott élek én, aki a hegyekből jövök, ott élek két macskával, egy kutyával meg az asszonnyal. Amikor elmondtam egy székelynek, hogy a Duna között lakom, meg is kérdezte: oda nem jön bé a víz? Ha bé is jön, annyi neki. Van csónakom, beléülök, s várom, hogy emelkedjen, s majd lelappan – válaszoltam neki. Van kertem, veteményezek, csinálok mindent, éppen tehenet nem tartok. Pedig szívesen tartanék.

– Ahogy hallgatom, maga elsősorban székely, aztán magyar, végül európai.
– Ezt pontosan így gondolom. A magyarság önmagában olyan összetett dolog, amit mások meg sem értenek. Egyik legnagyobb büszkeségem, a magyar anyanyelvem. Ott van mindjárt a kedvenc szavam: segíts ég. Gyönyörű! Ha rosszul érzem magam, vagy nincs elég erőm, csak felnézek, és kimondom. Az se mindegy ám, hogy a Csíksomlyói Szűzanya lábától jövök. Ki lehetne ennél erősebb szövetséges?