A Maffiózók sztárja halála előtt is remekelt

Az Exek és szeretők kedves és egészen bölcs komédia, amit igazán James Gandolfini tesz emlékezetessé.

Biztos létezik a legmodernebb pszichológiában egy jól hangzó szakkifejezés arra a lelki defektusra, amikor egy érzékeny, önmarcangoló, félénk és bizonytalan férfilélek egy nagydarab, erőteljes, kemény fellépést sugalló férfitestbe zárva vívja a maga küzdelmét a külső benyomások alapján előszeretettel ítélkező kegyetlen külvilággal.

És egészen biztosan létezik az a szerényen meghúzódó hollywoodi alműfaj, az intelligens és érzelmes vígjátékok egy sajátos vonulata, ami valamiféle kompenzációnak köszönheti a létét, mintha az álomgyár azért időnként így akarna kikacsintani a nézőkre: azért tudjuk, hogy ráncos, ötven feletti emberek is léteznek, kár, hogy nem ők a reklámozók kedvenc célközönsége.

Jobb kettesben a tornácon...

Fotó: InterCom

Ez a szubzsáner nem ígér bergmani mélységeket, de a fősodorhoz képest jótékony őszinteséggel tárja fel az emberi létezés esendő oldalát. Az Exek és szeretők egy ilyen kedves, szerethető, helyenként egészen bölcs vígjáték, aminek egyik főszereplője a már említett, nagydarab férfiakat sújtó lelki teher egyik legismertebb hordozója, a sajnos már csak néhai James Gandolfini, akit a szélesebb közönség egy nagydarab, erőszakos, ám mégis önmarcangoló maffiafőnökként zárt a szívébe.

Ezúttal szó sincs azonban erőszakról, illetve van, csak éppen a középosztály körében népszerű verbális zrikálás formájában. Ez az intellektuális szájkarate szerencsére szellemes párbeszédek segítségével zajlik, az ön- és közironikus beszólások fő hajtóereje pedig a középkorúvá ért fehér amerikaiak életválsága okozza, ami még akkor is fájó tud lenni, ha a viszonylagos jómód sebtapasza alól kandikál ki.

...ahogy a moziban is

Fotó: InterCom

A van-e élet a negyedik x után, és hogyan csajozzunk-pasizzunk lelki sérelmek, felszedett kilók és barátságos szarkalábak batyujával kérdésekre felépített forgatókönyv két, gyermekét egyedül nevelő felnőtt sokszor esetlen, öniróniával kellően fűszerezett és mosolyra késztető flörtjének, majd egymásra találásának keserédes széphistóriáját meséli el a napfényben fürdő kertvárosi díszletek előtt. A tévétörténeti intézetben közszolgáló túlsúlyos Albert (James Gandolfini) és a masszőrként dolgozó, jó fej, amolyan mindenki barátnője típus Eva (Julia Louis-Dreyfus) egy partin találkoznak, és végül annak ellenére egymás karjaiban kötnek ki, hogy kezdetben inkább kissé furán magyarázható vonzalmat, mintsem elsöprő szenvedélyt éreznek egymás iránt.

Ráadásul mindketten elváltak, és egyedül nevelik lányaikat, akik épp most készülnek egyetemre, hogy ezzel mélységes magányra kárhoztassák szüleiket, akik ahhoz még nem elég öregek, hogy csupán emlékeiken rágódva vegetáljanak majd a tornácon ülve. A film tanulsága szerint az irónia és az önkritika sokat segíthet az ilyen, elsőre meglehetősen kevés győzelmi eséllyel kecsegtető helyzetben, de mégis, az a legfelszabadítóbb pillanat, amikor már nem kell többé viccesnek lenni, csak összebújva örülni a másiknak.

James Gandolfini

Fotó: InterCom

Persze a konfliktust sem spórolták ki a sztoriból. Az igencsak felhígított suspense abból fakad, hogy míg a néző hamar birtokába jut a tudásnak, miszerint Albert volt felesége az az irritálóan sznob és misz költőnő, akit Eva masszíroz, addig hőseink sokáig mit sem sejtenek erről a fura egybeesésről. A késleltetett feszültség persze csak viszonylag rövid ideig maradhat fent, hiszen a konfliktus elmélyítése csak úgy történhet, hogyha adott ponton már Eva is tisztában vele, az a kövér, és idegesítő szokások tömkelegét produkáló volt férj az ő friss kapcsolata.

És persze el kell jönnie annak a pontnak is, amikor Albert előtt is világossá válik, miért kezd idővel Eva is olyan megjegyzéseket tenni, mint amilyeneket utoljára volt nejétől volt kénytelen elviselni. De nem kell megijedni: a happy end azért nem marad el, csak addig kicsit nagyobb adagban kapunk könnyet és mély sóhajokat, meg picit persze izgulhatnánk is, ha nem sejtenénk, Albert és Eva nem azért kényszerítették térdre a Hülye Randik Szellemét sok humorral és őszinteséggel, hogy aztán egy ilyen eléggé béna történetszál kedvéért egyedül aszalódjanak az egyre erőtlenebb kertvárosi napfényben. Mert hát léteznie kell egy párhuzamos univerzumnak (nevezzük filmnek), ahol egy ennyire sármosan leharcolt nagy mackó és egy ilyen hülyén grimaszoló, enyhén hibbant, de még mindig formás érett nőt boldogsága útjába  még a saját félelmeik és kishitűségük sem állhat, bármilyen látványosan is igyekeznek.(Exek és szeretők. Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 93 perc, 2013. Rendező: Nicole Holofcener. Forgalmazó: InterCom)