A slam poetry átalakítja az irodalmi közönséget

Miközben a szakértők arról vitatkoznak, az irodalom része-e egyáltalán, a slam poetry meghódítja az országot.

Elég végigülni egyetlen slam poetry estet, hogy rádöbbenjünk, korszakváltás küszöbén állunk: a költészet, ha tetszik, ha nem, radikálisan átalakul. Lehet fanyalogni, de a jelenséget figyelmen kívül hagyni hiba lenne. Annál is inkább, mivel nagyon úgy tűnik, a támadások csak még jobban megerősítik a slam pozícióját: a sokszor megalapozatlan kritika hevessége vált a mozgalom fokmérőjévé. Minél jobban támadják, annál komolyabban kell vennünk az „új költészeti” formát.

A slam poetry előadás-központú, az élőszó erejére építő irányzat, amely egyesíti a színházat, a költészetet, és sokszor a zenét. A slammerek közönség előtt, legtöbbször egymással versengve adják elő a szerzeményeiket. A rövid, általában háromperces performanszok közül a publikumból és/vagy szakmai berkekből összeálló zsűri választja ki a legjobbakat. Persze létezik a slam „hivatalos verseny” nélkül is, ám az összemérés szándéka elég mélyen gyökerezik a műfajban ahhoz, hogy a szövegek akaratlanul is egymásnak feszüljenek. Az aktuális – közéleti, politikai vagy akár magánéleti – problémákra reflektáló, kritikus szövegek a nyelvjátékok és az irónia segítségével indítják be a közönség fantáziáját. A cél, hogy az üzenet hatást váltson ki, a slam elindítson valamit a befogadóban.

Az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek közepén már tanulmányokban dolgozták fel a jelenséget, a fáziskésésünk jelentős tehát, de ez talán csak még jobban felértékeli a formálódó hazai szcéna erőfeszítéseit. A nyelv a slam anyaga, eszköze és megjelenési formája egyben, így ahány nyelv, annyi különféle slam poetry. A nyilvánvaló differencián túl azonban van egy lényeges hasonlóság függetlenül attól, hol adják elő, ez pedig az elsöprő siker. A közönség megőrül a slamért, vagyis másként: a költészet (vagy legalábbis annak egy formája) olyan népszerű lett, mint korábban talán még soha.

Magyarországon 2006-ban indult a mozgalom, ám az utóbbi hónapokban tapasztalt siker nem jött azonnal. Az áttörést a 2012 tavaszán rendezett, Pilvaker elnevezésű rap-slam est hozta meg, ahol több száz néző előtt léptek fel a műfaj nagyágyúi. A nem célzottan bölcsész publikum reakcióját mi sem érzékelteti jobban, minthogy a márciusi rendezvényt követő hetekben tömegek lepték el a slam-rendezvényeket. Mintha koncertre tódulnának, csakhogy költészetre gyűlt a nép.

A slam egy csapásra híres lett, mint valami radikálisan, megfoghatatlanul új kifejezési és befogadási forma, ami – ahogy ez szinte kötelező manapság – egyből szerzett egy rakás ellenséget is magának. A vád nyilvánvaló: a slam nem művészet, és mint ilyen, kifejezetten ártalmas, hiszen a valóságról a valóság nyelvét használva akar szólni, így veszélybe sodorja a magas irodalmat, hiszen (ami népszerű, az egyből értéktelen is) a slamet ezért nem szabad művészetnek tekinteni. Az érvelés itt nagyjából véget is ér, előremutató, érdemi vita a mai napig nem alakult ki a slam poetry képviselői és ellenfeleik között.

Ezért is tűnt különleges alkalomnak a kedden rendezett irodalmi vitaest, ahol fiatal kritikusok és slammerek ültek egy asztalhoz. A szándék megvolt, a közös nyelvre azonban még várni kell. Több fontos kérdés került elő, ám válaszok nem nagyon születtek. Felmerült, hogy vajon milyen esztétikai kategóriák alapján ragadható meg a slam poetry, van-e egyáltalán létjogosultsága a művészeten belül. Ez utóbbi azért volt izgalmas kérdés, hiszen a három jelenlévő slammer, Simon Márton, Závada Péter és Pion István – lapunk munkatársa – mindannyian letették már névjegyüket a hagyományos költészet asztalára is, civilben kötettel rendelkező költők. A határok így számukra jól ismertek lehetnek, pontos definícióra ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, nem vállalkoztak. A legpontosabb meghatározás azonban mégis Simon Mártontól érkezett, a közönség reakcióira vonatkoztatva: nem tudjuk, mi a slam, de nagyon jó. Závada Péter a műfaj performatív jellegét emelte ki, vagyis az élő előadást, amely mindenképpen újdonság a költészetben. Szóba került a társadalmi funkció is: hasznos-e a slam, és ha igen, mire; szükség van-e a politikusságra, a kritikára?

Mivel a kritikusok – Pethő Anita, Kapelner Zsolt, Körtesi Márton és Tinkó Máté – nem alakítottak ki közös platformot, a vita Braun Barna, a Félonline.hu főszerkesztőjének moderálása ellenére esetlegessé vált. A bírálatok a levegőben lógtak, érvek, definíciók és konklúzió nélkül mintha különböző nyelvet beszéltek volna a résztvevők. Kívülről úgy tűnt, valahogy minden a slam hirtelen jött népszerűségére fut ki. Mintha a popularitás egyből be is skatulyázná a műfajt, amelyről így már nem érdemes újszerű, előremutató kijelentéseket tenni. A meddő vita így is szolgált azonban tanulsággal: a slam megkerülhetetlenné vált napjainkban, és ennek köszönhetően beindult a magas irodalom védekezési mechanizmusa. Jól kivehető a műfajt bírálók kritikusi alakja, és érvrendszerük formája vagy formátlansága.

Túlzott leegyszerűsítés lenne személyes okokra kifuttatni a dolgot, de a rocksztárokat megszégyenítő népszerűség láttán nem csodálkozhatunk, ha a kívülállók kritikája nem teljesen objektív. A slammerek ellenállhatatlanul trendik lettek, rádióműsorban szerepelnek, videoklipet csinálnak, érettségi tétel lesz belőlük, a közönség valóságos idolokat kreál a szóművészekből. Vagyis a költészet eszköztára átcsúszik a kontrollálhatatlanul populáris térfélre, a hivatásos irodalmárok pedig tehetetlenül kénytelenek mindezt végignézni. Végül mégis bekövetkezett, amiről évtizedek óta beszéltek: a befogadók – olvasók vagy hallgatók – valóban eluralkodtak a szövegen. A közönség előlépett az olvasás intim magányából és követeli a neki tetsző költészetet. A slam közösségi eseménnyé tette az irodalmat. Ez pedig érzékenyen érintheti azokat, akik a művészet elméletét saját ügyüknek tekintették. Egy rakás laikus nyomult be az eddig biztonságosan kihalt csarnokokba, az elefántcsonttorony zsúfoltabb lett, mint a küzdőtér egy Slayer-koncerten.

A slam alapvetően kötődik a jelenhez, a mosthoz, az aktuális pillanathoz. A slammerek mai nyelven beszélnek mai embereknek. Ez azonban nem jelent kapásból felszínességet, igénytelenséget. A slam esetében a népszerűség nem jár együtt kötelezően a kifogásolható minőséggel. A szövegek nemcsak egyszeri hallgatás után, hanem alapos elemzést követően is értékelhetők. Elsődleges megjelenési formájuknak köszönhetően legfontosabb tulajdonságuk mégis a hatás, és ez az, ami miatt senki sem intézheti el a slam poetryt egy legyintéssel.

A közönség reakciója egyértelmű, és jelen esetben ez lehet a titok nyitja. Egy alulról, esetlegesen, spontán módon szerveződő, decentralizált mozgalom, amely minőségi és tökéletesen szubjektív kritikával illeti a társadalmat, az egyént. Nincs finomkodás, nincs álkorrektség, és főként nincs képmutatás. Ha nem tetszik, kukába vele. A végtelenül belterjes, feleslegesen túlbonyolított nyelven kommunikáló, és a valóságtól esetenként teljesen elrugaszkodott irodalmi élet helyett valami nyers, valóságos, és ami a legfontosabb, érvényes dolgot kap a közönség a pénzéért, vagy a lelkesedéséért. A publikum került a középpontba, méghozzá az érthető, mégis minőségi kultúrát követelő publikum. Ez pedig alaposan felkavarta az irodalom állóvizét. Félreértés ne essék, a helyzetünk szinte példátlanul szerencsés, a magyar irodalom történetének egyik igen fontos korszakában élünk, hatalmas, világirodalmi szempontból is jelentős alkotók között. Ezzel nincs is baj, probléma a kommunikációval van. A megkérdőjelezhetetlen ítéletű kritikusok kinyilatkoztatásával. Mi a jó nekünk, és mi nem. És sajnos egyre többekből bújik elő a tévedhetetlen ítész. A befogadás, vagyis végső soron az olvasás demokratizmusa nevében olyan ízlésdiktatúra jött létre, amelyben az olvasó szerepe a magányos és néma fogyasztásra korlátozódott. Interakció nem lehetséges, a távolság pedig egyre nagyobb az irodalom, a hivatalos irodalmi élet és a közönség között.

Ezt a távolságot csökkenti igen hatékonyan a slam poetry. Ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes figyelni rá. És amennyiben komolyan gondoljuk, hogy a kultúra tehet valamit az egyénért, a támadások helyett célszerűbb lenne az együttműködésre koncentrálni. És itt, erről se feledkezzünk meg, hatalmas a slammerek felelőssége is. Sértődött bezárkózás vagy indokolatlanul heves védekezés helyett nekik a műfaj kialakítására kell koncentrálniuk. Rajtuk áll, hogy a slam miként illeszkedik be a magyar kultúrába. És ez nem kis teher.