A vacsora: holland intellektuális horror

El lehet-e simítani egy brutális gyilkosságot az előkelő étterem asztalánál? Herman Koch könyve szerint simán.

Egy vacsora már önmagában is a kínos feszengések tágas terepasztala lehet: ott van a rendelés lohasztóan erőltetett rítusa, a bizalmaskodó, vagy éppen pokróc pincér, és a közhelyes csevejek átkát még nem is említettük. De mi van akkor, ha egy négyfős vacsora mindezeken túl még egy kellemetlen kötelezettséget is tartogat? Mondjuk a két házaspárnak meg kell beszélnie egymással, mit kezdjenek azzal az igencsak kínos ténnyel, hogy gyermekeik együtt követtek el brutális gyilkosságot, ami jó eséllyel hamarosan a szélesebb nyilvánosság előtt is lelepleződik?

Ja, és az egyik pár férfi tagja történetesen a közelgő választásokon esélyes miniszterelnök-jelölt. Kész is van a tökéletes intellektuális thriller receptje. Kár, hogy míg Herman Koch, a szerző jó érzékkel válogatta össze a nyersanyagot, a fűszerezés és az arányok terén már nem bizonyult irodalmi ínyesmesternek. Ettől függetlenül A vacsora figyelemre méltó könyv, hibáival együtt is.

Pedig a könyv felvezetése parádés, a vacsorára készülő Paul – aki egyben az elbeszélő – és neje, Claire hétköznapi kálváriája – nem szeretnének az előkelő étterembe menni, előre rettegnek attól, hogy Paul bátyja, Serge, az ismert politikus hogyan páváskodik majd a nyilvánosság előtt – rendkívül szórakoztató, miközben Koch jó ütemben hint el olyan információkat, amik sejtetik, rendkívüli éjszakának néz elé olvasó-szereplő egyaránt.

A fokozódó feszültség mellett kimondottan érdekes párbeszédek bontakoznak ki, nem is beszélve Paul monológjairól. A holland felsőbb osztály kimért máza mögött felsejlik a kisszerűség, a képmutatás és a politikai korrektség mesterséges zubbonyában feszengő gondolkodásmód sekélyes volta. Nem fest túl jó képet a holland politikai életről, ahogy például Paul jellemzi bátyját: „Nem tartozik a legokosabbak közé, sőt bizonyos értelemben még fogyatékosnak is nevezhetnénk. Ha hinni lehet a közvélemény-kutatásoknak, a következő választások után ő lesz az új miniszterelnök.” De az is kiderül többek között, hogy milyen megvetés sújtja a helyiek részéről azokat a jómódú hollandokat, aki Franciaországban vásárolnak ingatlant, hogy ott franciábbak akarjanak lenni a franciáknál.

Mintha a szereplők minden tette és döntése szerepjátszásból következne. Serge és Babette például örökbe fogadtak egy afrikai fiút, akit aztán a pozitív diszkrimináció nevében túlszeretnek, miközben gátlástalanul fel is használják a család „sokszínűségét” a politikai marketing érdekében. Egyedül Paul mer megfogalmazni bizonyos kellemetlen, politikailag nem annyira korrekt gondolatokat. Ezek talán a legérdekesebb részei a könyvnek, csakhogy egy ponton – és itt kap egy komoly gellert az egész szöveg – kiderül: Paulnak komoly mentális problémái vannak.

A visszaemlékezésekből kiderül, hogy sajátos nézetei miatt kellett feladnia a történelemtanári pályát – többek között azért, mert kifejti a második világháború kapcsán a gyerekeknek, hogy nem kell mindig az áldozatokat sajnálni, hiszen: „Már csak statisztikailag is képtelenség, hogy azok az áldozatok mind jó emberek lettek volna, akárkik is voltak. Sokkal inkább az az igazságtalanság, hogy a gazemberek is felkerülnek az ártatlan áldozatok listájára.”

Így már érthető, hogy elbeszélőnk csak gyógyszerek segítségével képes mederben tartani az agresszióját, és az is, hogy miért olyan megértő fia szintén kissé fura gondolataival szemben. Viszont ez azt is jelenti, hogy a helyenként tabusértő nyíltsággal megfogalmazott gondolatai sem az éleslátásból fakadnak, pedig egy-két megjegyzése tényleg elgondolkodtató (következőképpen jellemzi például fia igazgatóját, aki berendeli egy szokatlan dolgozat kapcsán: „Lehet, hogy nem evett emlős állatból származó húst, Amerika-, de legalábbis Bush-ellenes volt – ez utóbbi álláspont mintegy felmentette az embereket az alól, hogy máson is gondolkodjanak”).

És persze a (z egyébként örökletes) betegség fényében már fia brutális tette – unokatestvérével, Serge-ék fiával együtt bántalmaznak és felgyújtanak egy hajléktalan nőt, és mindezt kamerára is veszik – sem magyarázható csupán a jóléti holland társadalom válságtüneteivel. Persze ettől még izgulhat az olvasó, ha akar, azon, hogy végül milyen megoldás segítségével tusolja majd el a két család a szörnyű szégyenfoltokat, ám az igazi leleplezéssel nem csak a történet marad adós, hanem a könyv is. Persze dőreség lenne azt várni, hogy Koch egyértelmű válaszokat kínál arra a kérdésre: mi visz rá jól szituált fiatalokat ilyen brutális tettek végrehajtására, és meddig járható az a tojástánc büntetlenül, amelynek köszönhetően a rendezett felszín alatt ennyi kegyetlenség halmozódik fel kontrollálatlanul. De talán több erőfeszítés ebben a tekintetben maradandóbb olvasmányélményt nyújtana.

A vacsora tehát összességében nagyon sokat ígérő könyv, de az olvasói várakozásoknak nem (vagy nem minden szempontból) felel meg maradéktalanul. Kétségkívül számos nagyon hatásos részletet kínál. Összességében azonban Koch nem bizonyul irodalmi mesterszakácsnak. A könyvben kárhoztatott csúcsgasztronómiai fogásokkal szemben – melyek például a bélpoklos Serge számára arcpirítóan aprócskának bizonyulnak – Koch talán túlságosan sok és túlságosan bő fogást kínál az olvasónak, és a fűszerezés tekintetében sem bizonyul kellően mértéktartónak.

Ennek ellenére senkit se beszélnénk le a könyv fogyasztásáról: tökékéletes szünidei olvasmány, ami nem fekszi meg a gyomrot, és helyenként kimondottan ízletes.

(Herman Koch: A vacsora. Európa Kiadó, 2013., 296 oldal, 3490 Ft. Fordította: Bérczes Tibor.)