A zenemű akkor kel életre, ha eljátsszák valakinek

Fülei Balázs három szimfonikus zenekarral is fellép az adventi időszakban.

– Decemberben több fellépése is lesz a Művészetek Palotájában. Milyen programok várnak önre?
– Az első koncert már megvolt, december 8-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Budafoki Dohnányi Zenekarral játszottam Dubrovay László III. zongoraversenyét. December 15-én – talán mondhatom, hogy már hagyományosan – a Matinékoncertek sorozaton belül lesz két műsor, délelőtt 11 és délután 3 órakor.
E koncerteknek mindig tematikus műsoruk van, idén a Hull a pelyhes fehér hó címet kapta. A művek olyan dallamra épülnek, amely a 18. századtól keresztbe-kasul járta be Európát. Az Ah ! vous dirai-je, maman egy francia gyermekdal, nálunk a Hull a pelyhes fehér hó szöveggel jelent meg. Sok szerző feldolgozta, én Johann Christoph Friedrich Bach variációsorozatát játszom majd, ezután jön a híres Mozart-variáció. Ezenkívül lesz egy Liszt-albumlap, amelyet szerintem Liszt egy hölgynek adhatott emlékül: alig háromnegyed oldal az egész kompozíció. A koncert második felében a Zuglói Filharmónia Szent István Király Szimfonikus Zenekarral játsszuk Dohnányi Változatok egy gyermekdalra című, szintén erre a dallamra készült művét. Ez egy zongoraverseny, nagyon virtuóz zongoraszólammal. A hagyományokhoz híven a műsort is én vezetem, beszélek a darabokról, lesz sok meglepetés, képvetítés, és megmutatok olyan zenéket is, amelyekben valószínűleg eddig kevesen fedezték fel a Hull a pelyhes dallamát. Ez felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt érdekes lehet. A negyedik koncert december 18-án lesz a Nemzeti Filharmonikusokkal, Kocsis Zoltán vezényletével játszhatom Brahms d-moll zongoraversenyét, szintén a Nemzeti Hangversenyteremben. Olyan ez a mű, mint egy hatalmas szimfónia. A hagyományos szólista-zenekar bármilyen irányú alárendeltsége teljesen eltűnik, a zongora-karmester-zenekar hármasa homogén összjátékot kíván, ezért szerintem olyan, mint egy igazi csapatmunka.

– A matinékoncert műsorát ön állítja össze?
– Általában én szoktam kitalálni a műsorokat. A Művészetek Palotájának most az volt a koncepciója, hogy a matinékoncertek a Témák és variációk címet kapja, így alakult ki a koncert műsora Körmendy Zsolt szerkesztővel együttműködve. Tavaly skandináv szerzők műsorából állítottam össze a programot, két évvel ezelőtt a Liszt-évforduló kapcsán Lisztről egy átfogó műsor kapott helyet. Izgalommal várom, mit találunk ki jövőre.

– Tanít a Zeneakadémián; fontos, hogy oktasson is ezeken a koncerteken?
– Fontos, de nem azt érzem, hogy én most a nagybetűs kultúrát segítem, vagy épp nevelem a jövő közönségét – nincs ebben ilyen erőltetett szándék. Szerintem egyrészt vannak olyan érdekességek a komolyzenében, amelyeket ha meghall az ember, akkor rögtön lesz valami kapcsolódási pontja, és azt mondja magában, hogy nahát, ez a zene nem is áll olyan távol tőlem, és nem is csak a kiváltságosaké. Másrészt: a mai világban egyszerűen nem jut elég időnk arra, amire szeretnénk áldozni, és azzal, hogy egy előadó megszólal a színpadon, próbál kitölteni egy olyan űrt, amelyre a közönségnek már nem jut energiája vagy ideje. Ez olyan, mint amikor betévedünk egy kiállításra, de hiába nézegetjük a tárgyakat, ha azt sem tudjuk, ki készítette őket és miért, mire gondolt, vagy mivel kapcsolatban hozott létre egy műalkotást. Micsoda veszteség, ha valaki számára csak hetekkel később derül ki, hogy mi az, amit mindenképpen meg kellett volna néznie egy külföldi városban! Egy koncert pont ugyanilyen, egy zeneműnek is van útikönyve, és ebből szeretek szemezgetni egy-egy koncert kapcsán. Hogyha ennek van olyan hatása, amely „népművelő”, az jó, de nem ez a cél.

– A zeneművek közé beillesztett rövid magyarázatok, történetek milyen jellegűek?
– Zenetörténeti információkból mondom a legkevesebbet, hiszen az érdekli legkevésbé a hallgatóságot. Az, hogy mikor keletkezett a mű – évszám, néhány fontosabb adat –, jellegzetes lehet, ám inkább olyan dolgokat igyekszem találni, amelyek a saját életünkhöz kapcsolódnak, amelyek a zeneművet rokonná teszik, közelivé hozzák számunkra. Két évvel ezelőtt például a Liszt-év kapcsán sikerült megfognom a gyerekek figyelmét azzal a történettel, hogy Liszt Ferenc egyszer Oroszországban ajándékba kapott egy cirkuszi medvét a koncert után. Miután ez elhangzott, rögtön nyertem tíz perc figyelmet, és éberen hallgattak a továbbiakban. Ezek azok a dolgok, amelyek segíthetnek, hogy egy idegennek tetsző komolyzenei mű le tudjon kötni akár gyerekeket is.

– Milyen egyéb módszerrel lehet a gyerekek figyelmét huzamosabb időre lekötni? Van valamilyen speciális műsorszerkesztési módja?
– Azt tapasztaltam, hogy két dolog nagyon fontos: az egyik, hogy az ingerek váltakozzanak nagyon sűrűn, a vetítés-zene-beszéd hármasát kell váltogatni, a másik, hogy ezek az ingerek rövid ideig tartsanak. Ha beültetek egy gyereket egy koncertre, ahol csak komolyzene szól, az azért válhat számára unalmassá, mert a külvilágban addig megszokott rengeteg ingerből a gyerek hirtelen egyetlen csatornát kap. Egy idő után aztán már csak a zene is lekötheti őket, ha tudják, mibe kapaszkodjanak. Ez a koncepcióm december 15-én, hiszen a Dohnányi-féle Változatok egy gyermekdalra húszperces mű. Bízom abban, hogy mire a koncerten eljutunk ehhez a darabhoz, lesz akkora étvágyuk, hogy teljes figyelemmel hallgatják meg.

– Ha jól értem, a zenei részletek, vetítések fokozatos nyújtásával lehet a közönség figyelmét egyre inkább a színtiszta zenére fókuszálni?
– Ez nem tudatos, percre kiszámolt terv, bármelyik pillanatban változhat: attól függ, mennyire mocorgós a közönség. Volt olyan koncert, amikor iskolaosztályokból állt össze a hallgatóság, és azt éreztem, hogy a nézőtéren elszórva ülnek az osztályfőnökök és hozzájuk kapcsolódó foltokban az osztály tagjai. Ilyen helyzetben külön feladat az, hogy miként lehet a nézőtéren „foltokban” ülő osztályokból egységes hallgatóságot kovácsolni – ez olykor nehezebb, olykor könnyebb. Egy koncert nem arról szól, hogy a zenész kiáll, játszik, a közönség pedig megtapsolja a végén – számomra ez közös aktus, a jelenlévők mind részt vesznek egy koncert megszületésében. A kottára szokták azt mondani, hogy csontváz, szerintem viszont még egy otthoni magányos próbán is az: egy zenemű akkor kel életre, amikor a zenész eljátssza valakinek. Egy másik embernek játszani olyan, mint egy vallomás, nagyon intim. Ha két embernek játszom, az már közönség.

– Szólistaként egy zenekarral való közös koncerten hogyan alakul ki a párbeszéd a zenekar egyes tagjaival, csoportjaival?
– Van egy hozzáállás, mely szerint a szólista az első, és a karmester, a zenekar csak utána következik. Én ezt nem így gondolom, szerintem ez közös játék, és érdekel a karmester véleménye. Egy szimfonikus zenekarral való játék során a szólista első és egyetlen kamarapartnere a karmester: én a karmesterrel osztom meg, mit szeretnék, vele működöm együtt, ő a saját és az én elképzeléseimet továbbítja a zenekarnak. A zongoraverseny, illetve maga a versenymű lényegében kamarazenélés a karmesterrel. A produkciót meghatározza, hogy miként alakul ki egy közös nézőpont a darabról, illetve ha nem alakul ki ilyen – ez nagyon ritka –, akkor mennyire vagyunk egymással kompromisszumkészek. A zenekar figyelme is fontos, minél pezsgőbb, annál jobb. Például ha a próbákon nyitottak a szólista észrevételeire és a karmester irányítására rögtön fogékonyak, abból jó előadás születhet.

– Előfordult már valamilyen szélsőséges élménye a zenekari próbák során?
– Eddigi pályámon nagyon jó karmesterekkel dolgozhattam együtt, még sohasem fordult elő olyan, hogy a koncertre ne alakult volna ki szoros együttműködés. De mindenki a saját kárán tanul, velem is így volt ez: 22 évesen voltam egy versenyen Olaszországban, Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét játszottam a döntőben. Zöldfülű voltam, s lobbanékony tudok lenni, ha zeneileg valamilyen egészen abszurd hang üti meg a fülemet. A zongoraverseny harmadik tételében van egy kürtszignál az egyik közjáték előtt, és a karmester szinte fele tempóra lassította az ütemeket, mire én megálltam, és megkérdeztem olaszul: de miért? Rászóltam a kürtösökre, hogy tempóban játsszák. Nagyon megsértődött a karmester, úgy érezte, megaláztam a zenekara előtt, és felülírtam a rangját. A koncerten gyakorlatilag rám se nézett, úgy játszottuk végig. Ez örök lecke volt számomra.

– Van valaki, akinek ad a véleményére és akihez fordulhat, ha valamiben bizonytalan, akár egy koncert előtt, akár egy új zenemű kapcsán?
– A volt tanáraimhoz bármikor visszamehetek, de ezek a találkozások már nagyon ritkák. Úgy vélem, az embernek el kell jutnia egy olyan pontra, amikor nem külső behatások alapján értékeli önmagát. A próbákon olyan, mintha saját magam klónjai ülnének körülöttem, és mindegyik mást mondana. Önmagamból kell létrehoznom a kritikai fórumot, és nem igazán hagyom már, hogy befolyásoljon az, hogy más mit mond.

– A Művészetek Palotája után milyen feladatok várnak önre a közeljövőben?
– Januárban Amerikában koncertezem, illetve a Zeneakadémia Nagytermében játszom majd Petrovics Emil Zongoraversenyét az Óbudai Danubia Zenekarral, Héja Domonkos vezényletével. Februárban Franciaország következik, márciusban Erdélyben játszom, áprilisban Kijevben lesz egy mesterkurzus és koncert, ide a Zeneakadémia képviseletében megyek. Április második felében pedig harmadik alkalommal utazom Indiába, turnéra.

– Szólólemeze is megjelent a közelmúltban.
– Bartók és Grieg műveit játszom rajta. Ez a párosítás nem véletlen, hiszen népzenei ihletésű művek hallhatók majd a lemezen. Grieg és Bartók is készített népdalfeldolgozásokat, népdalokat felhasználó műveket. Érdekesen illeszkedik a két szerző egymáshoz, zeneköltészetük alapjainak megújítását mindketten nemzetük népzenéjében látták meg. A lemezbemutató koncert 2014. február 5-én lesz a Bartók-emlékházban. Budapest zenei gyöngyszeme ez a ház: egy Bartókhoz kapcsolódó lemeznek egyedül ez a helyszín lehet az otthona, ahonnan útnak indul.