Ákos: játékos önirónia és kérlelhetetlen minőség

Vége felé közeledik Ákos múltidéző országos turnéja. Hallgatnánk még tovább is.

Nem lenne szükség túl sok ujjamra, ha össze akarnám számolni a magyar előadókat, akiknek 2013 novemberében azon kell törniük a fejüket, vajon hány terven felüli koncertet adjanak, hogy a kint rekedt rajongók ne verjék szét a házat. Egyikük egy bizonyos Kovács Ákos nevezetű fiatalember.

Az énekes, költő, szövegíró, dalszerző és Krúdy-olvasó művész, akit − mióta otthagyta a maga korában hisztérikusan népszerű Bonanza Banzai zenekart − egyszerűen csak a keresztnevéről ismernek. Húsz éve adta ki első szólólemezét, attól kezdve alanyi, sőt ákosi jogon verekedte be magát a magyar rockzene legnagyobbjai közé.

Csütörtökön az Erkel Színházban, amely a legfelső emeleti kakasülőtől a színpad előtt zenekari árokig megtelt rajongókkal, kiderült, mitől is lesz valakiből tartós szavatossági idejű sztár. Kellenek hozzá gondolatok és nyelvérzék. Nem árt némi átlagon felüli tehetség, muzikalitás, egy jó adag karizma, avagy kisugárzás. Jól jön egy adag önbizalommal párosult szakmai alázat, humorérzék, önirónia és jó ízlés is. (Ez utóbbi a színpadi hajviselet megválasztásánál elhagyható feltétel.) Ha mindez megvan, már csak töretlen szorgalomra, csapatépítő hajlamra, kivételes teherbírásra és némi szerencsére van szükség. Ilyen egyszerű a recept, minden sztárjelölt számára nyitva az ajtó, tessék utánacsinálni.

Még mielőtt felgördült volna a szépen felújított Erkel Színház vastag függönye, már olyan hangos buliba fogott a közönség, ami a jobb koncerteken is csak a harmadik-negyedik számnál fordul elő. Nem kellett hozzá zene, mintha minden rajongónak egy-egy saját, magán-Ákos énekelt volna a fejében.

Amikor elhúzták végre a firhangot, futurisztikus látvány fogadta a nézőket. A technofényekkel övezett színpad közepén feltűnő főszereplő egy szál gitárral vágott neki az estének. Az első szám melankolikus, az ellenfényben kifejezetten elidegenítő hatású felütése alaposan eltért a megszokottól. Inkább valamiféle „Nesztek, rajongók, úgyis túl vagytok pörögve, kicsit most nyugodjatok le!”-féle hangulatot sugallt.

„Nyirkos langymeleg pattant új rügyet, a kényelemből elég lesz hamar, egyszerre fájni kezd a lét ” – dalolta a költő, és a közönség elcsendesedett. Na, ebből mi lesz? − törtem a fejem, de az eszembe sem jutott, hogy a borongós, filozofikus felütés után Ákos prózára vált, és tréfálkozni kezd.

A harmadik dal utáni, humoristákat megszégyenítő profizmussal előadott Ákos-anekdota után értettem meg, hogy koncepcióról van szó. Mintha a felnőtt előadó mosolyogna huszonéves önmagán. A nézőtéren helyet foglalók túlnyomó része, akik húsz évvel ezelőtt tinédzserként csápoltak a bulikon, és kívülről fújták az elkerülhetetlen halálról, a magányról, a pusztulásról, a reményről és persze a szerelemről szerzett meghökkentően filozofikus dalszövegeket, vele nevettek.

Milyen gyönyörű is, amikor az ember tizenéves, és nemcsak hiszi, hanem át is éli, hogy „Sebzett vagyok és könyörtelen, a világ egyre csak pöröl velem, de te megláttad, hogy kábultan bámultalak, és felragyogott a Nap”. Az Erkel Színház kényelmes székein ülve – kabát a ruhatárban, a kocsinak valamelyik környező utcában sikerült csak helyet találni, szünetben vár a marcipán és a mentes víz a büfében, remélem, a gyerekek alszanak már – nemcsak líraian szép, hanem kedvesen ironikus is felidézni a régi lázadásokat.

Húsz év sok év. A daloknak azonban meg sem kottyant, Ákoson meg nem látszik.

A koncert második felvonásában már nem viccelt, csak énekelt. Hibátlanul, erővel és kristálytisztán. Talán jobban, mint valaha. Szerzeményei és tehetsége időtállónak bizonyult. Bennük van a rock and roll állandósága és a változó világ sodrása. Ákos dalait hallgatva örülünk, hogy újra ott vagyunk és megint ugrálunk a nézőtéren, mint a majom a ketrecben; táncolnánk akár a tűzön is, holnaptól pedig megint bátran a fénybe nézünk, mert végre eszünkbe jutott, milyenek voltunk.

Húsz év múlva talán arról elmélkedünk majd, milyen jó is volt negyven-ötvenéves fiatalnak lenni az Erkel Színházban. Adná az Isten, hogy így legyen. Adjon az Isten jó éjszakát! – búcsúzott Ákos is a közönségtől. Szívvel, szívből mindnyájunknak énekelte a gyönyörű népdalt is. Szép este volt.

(Ákos – Karcolatok 20. Erkel Színház, 2013. december 12.)