– Rendezőként az ön számára Bánffy színházi munkája különösen érdekes lehet. Milyen következtetéseket vont le belőle?
– A regényei épp úgy meghatározóak számomra, mint a színházi munkája. Merem állítani, hogy az Erdélyi történet tolsztoji szintű remekmű. Ha egyszer volna Magyarországon igazán nagy pénz, óriási filmet lehetne belőle csinálni.
Színházi téren igazgatóként lehetett igazi példaképem. Csődben vette át az Operaházat, és amikor elment, virágzott az opera. Nagyszerűen tudott bánni az énekesekkel, a személyzettel, és különös érzéke volt a művészethez. Bartók nélküle nem jutott volna színpadra. A fából faragott királyfit az Operaház akkori hét magyar karmesteréből egy sem vállalta el. Bánffy hozott Olaszországból karmestert, majd zsebből fizetett a zenészeknek, hogy hajlandóak legyenek eljátszani ezt a „szemetet”. Utána ő állította színpadra a Kékszakállút is. És mellesleg ő készítette a jelmezterveket A fából faragott királyfihoz. Ezek a tervek máig megvannak, a mai napig érvényesek.
– Kevés olyan irodalmi-történelmi figurát ismerünk, aki annyi mindenben lett volna kiváló, mint Bánffy Miklós. Ön szerint mi a titka egy ilyen reneszánsz személyiségnek?
– Nyilván született adottságok kérdése ez, de volt Bánffy Miklósban alkalmazkodókészség, és még valami, ami a filmemben is szerepel: amikor a románokkal tárgyal a kiugrásról, Iuliu Maniu azt kérdezi tőle: hogyan lehet, hogy itt már mindenki besározódott valamilyen módon, csak maga nem? Bánffy azt felelte neki: „talán azért, mert soha nem voltam rászorulva”. Ha valaki ilyen gazdag, és ezt úgy használja fel, hogy nem engedi magát megvesztegetni, besározni, hanem tiszta marad és önálló, és a képességeit kamatoztatja, az nagyon nagy dolog. A közéleti, művészetszervezési sikerekben hallatlan sármja, tisztessége, tartása játszotta a döntő szerepet. Volt érzéke ahhoz, hogy mi az érték, hogy mi az, amit támogatni kell.
