− Angyalfüttyöt már hallottunk öntől a Müpában egy esten. Ugyanaz az anyag került a lemezre?
− Nem, a tánc születéséről szóló mese egy kicsit hasonlít a Müpában elmondotthoz, ennyi a hasonlóság. Ez a mese időközben átalakult, és most érett meg annyira, hogy könyvet, CD-t merjek készíteni belőle. Új mesékkel egészítettem ki. A tánc főszereplője a férfi és a nő, ezért egészen a Paradicsomig, a nagy almafalásig kellett visszamenjek. Többek közt azért, hogy a világ egyik legszebb esztelenségének és haszontalanságának, a táncnak mozgatórugóit valahol az emberpár inai, porcogói közt kedvemre megvizsgáljam. Jólesett Ádányt és Evacskát célirányosan megteremteni. Néha engem is rázott a kacagás! Dörzsöltem a kezem, mert tudtam, hogy ebből nemsokára marosszéki forgatós lesz. Az pedig az élővilág legszebb násztánca, ez tudnivaló. Az emberpár megteremtése és a táncos mese közé még egy csiklandós, csihipuhi mese is kívánkozott. Ebben a férfiak erejét az asszonyok kapják meg. De hát méltatlan gazdái lesznek. Szegény férfiaknak csontja törik, vére foly. Borul a világrend, ki tud így táncikálni? Na, Krisztus urunk igazít egyet, leveszi az asszonyok nyakából azt a súlyos terhet – a férfiak erejét –, helyreáll az egyensúly, éljen hát az egyensúly, minden táncok alapja!
− Gyűjtött mese a tánc kialakulásáról szóló?
− Nem, ez az én mesém. Ez az én ajándékom a táncháznak. A táncházban inkább ücsörgő, dalolgató ember voltam, de ha jó táncost láttam, rólam is szakadt a veríték, a szívem kalapált, ott szálldostam a széken egy helybe. Ez a meselemez sok táncházi mulatság gyümölcse. Én nem a lábam emelgettem, hanem a karom, a hangom. A parton énekeltem, vagy a zenekar lábánál, hadonászva, bolondul. Aztán főleg, mikor körbevettek, biztattak! Még, daloljak, hogy van ez a versszak, hogy van az a nóta? Már akkor a zenekar is nekem húzta. Sokszor ott hagytam a hangom egy-két napra, háromra. A táncház tett színpadra.
− A lemez a Kőkertben liliom sorozatának folytatása. A második rész a „Felítő” volt. Az „Angyalfütty” hogy kötődik az előző korongokhoz?
− Ez a Kőkertben liliom három lemezt átfogó cím. Egy népdalból kaptam fel. Ebben a népdalban a víz partján felnőtt liliomszál megunja helyét, új helybe kell tenni: kőkertbe, hátha megfogan „a mi szerencsénkre, a mi örömünkre”. Itt többek közt a leányságról esik szó. Arról, hogy a leánynak ott a helye, kint, a porondos víz martján! Arra sokan járnak. Hadd örvendjen a világ a virágnyílásnak! Ez a párválasztás mezeje, ahol ifjak méricskélik egymást. Akkor jó és izgalmas, ha forgalmas. Na de egyszer vége szakad a leányságnak, „kőkertbe kell tenni”, férfierővel, szerelemmel kell körbevenni azt a liliomot, védelem alá helyezni. Ez már az asszony ideje. Szabadságnak és kötöttségnek, játéknak és törvénynek is költői képe ez. Korábbi lemezemen a vízparti liliom a X. századi magyarság volt, akit Szent István király alatt erős kőkerttel kellett megvédeni. Mert épp annak jött el az ideje. Az élet hol ezt követeli, hol azt. Az ember, mikor kővárosokba tömörül, járványokat, petyhüdtséget kap a nyakába, muszáj pusztába szaladjon levegőért, csendért. Aztán megunja ott is, öli a csend, kéne már egy kis emberszag, na, akkor megint összeszalad szépen. Szét, össze, szét, össze! Na, hát ez tisztára forgatós! Az Angyalfütty lemezen a liliom maga Éva, akit a Paradicsom kőkertjébe ültet az Úr, és aki a nagy almafalás után onnan ki kell reppenjen Ádámostul. Mehetnek ég alá, porondos víz martjára, halált kóstolni, munkás, szerelmes, egyszer volt életet játszani.
− Korábban mindig abból indultam ki, hogy ott ül velem szemben a mesemondó, én pedig hallgatom. Mondjon úgy mesét, hogy az muzsikáljon! Nem kell azt megtámasztani zenével. Most mégis úgy esett jól, hogy ahol a mese nagyobb szünetet kívánt, oda zenét emeltem be.
− Erre a hagyományban is van példa: amikor a pásztor elvesztette a juhait
− Igen. A hegedűs mesél, és közben muzsikál. Mikor juhait siratja, keserves nótát játszik. Éppen ezt a műfajt vettem példaképül. De a CD-n zene szól a mesék közt is. Az egyik mesén még el lehet gondolkozni, másikra várakozni. Ez elválaszt, a másik megidéz. Például amikor Éva alábocsátkozik az égből, és álmából felkelve Ádám először meglátja őt, akkor szép, szerelmes ünnepi muzsika szólal meg, mint mikor közeledik a menyasszony, jön a Királynő. Kedves zenésztársaim: a Szeret zenekar, a csíkszentdomokosi Kádár Ignác és az alsóboldogfalvi Mátéfi Csaba, aki úgy fütyül, mintha hegedülne. Ő a CD „angyalkája”.
− Attól nem fél, hogy nehézkes lesz a lemez eladása?
− Ha ez műanyag tokos, hagyományos forma, lemásolják, nincs rá szükség, lejárt az ideje. De ha sikerül ennek a CD-műfajnak magasabb polcra, könyves polcra kapaszkodnia, akkor még mindig sikeres. A könyvet, ha szép, öröm kézbe venni. Illusztrációi olyanok, hogy ha éppen nincs is az ember CD-lejátszó közelében, beszél magáért. Mesél az is. Ez ma még vonzó. Gyulai Líviusz grafikusművész nemcsak kolléga, hanem barát is, akivel közös gondolataink vannak, egyformán szeretjük a mesét. Játékkal és szépséggel ruházza fel a szöveget. Hír Mihály, a könyv kitűnő tervezője a szöveg és kép párosításával, arányokkal megint nagyban hozzájárul, hogy a kiadvány szép legyen. Mennyi finom tréfát elhelyezett! Itt van a nap és a hold. Soha nem lehetnek egymáséi a mese szerint. Na most ezen Hír Miska barátunk annyira megmérgelte magát, hogy a páros oldalszámot a nap, a páratlant a hold képébe illesztette. Ahogy a könyvet becsukod, egymást csókolják! Miska kibabrált a természettel.
− Régi műsorait ritkán tartja repertoáron. Könnyen átlép a befejezett munkáin?
− Irigylem a munkáikhoz hű szerzőket, előadókat. Engem mindig csábít valami új, ami minden időmet, egész valómat leköti. Nem azért foglalkozom valamivel, mert tudok róla, hanem azért, mert nem tudok róla, vagy csak nagyon keveset. Ezért korábbi műsoraimhoz, könyveimhez hűtlen vagyok, pipát kapnak, polcra kerülnek. Megyek másfelé, ahová a kíváncsiság húz. Jobb esetben ezek sokak polcára kerülnek. Azért persze fáj a szívem a „Sinka-ének”-ért, a csuvas műsorért. Nemsokára a „Hazakísérlek”-ért is fájni fog. Talán ők a legkedvesebbjeim. A legmélyebb kútból őket húztam fel. Alig taposott, vagy éppen járatlan utakat jártam értük. Olyan jó, amikor mások szomját is csillapítja. Sajnos egyedül nem tudom rájuk felhívni a figyelmet. Média nélkül, tölcsér nélkül csak a jól értesültekhez szólhatok. De hát én nincs miért panaszkodjak. Hány csendes, igaz gondolat időz lezárt kikötőkben, miközben harsonaszó mellett papírcsónakok ereszkednek a nyílt vízre! Nem? Egy türkmén író novellája – A fehér dámszarvas – sűrűn eszembe jut, amikor ezen eltűnődök. Pedig rég olvastam. Ebben a szarvastehén borjacskáit szoptatná, de azok valahol elvesztek. Sírva-bőgve hívja őket, le-fel szaladgál, a tőgye csordultig telve, begyullad, szétreped a fájdalomtól. Forráshoz szalad, hátha ott vannak! A tápláló, drága, finom anyatej csalánra, bozótra csepeg. Végén aztán a tőgyében maradt tej öli meg. Vagy még keresi? Erre itt már nem emlékszem.
− A gyermeklemezt már régóta keresik rajtam. Van is egy kedves mesém, gyermekeknek szánom, a Piros-fehér orcájú Ződ Petike, akinek szerelme a mindent látó királyleányka, tehát nem akárki. Hát ilyen aztán valóban nem sok fityeg. Ember betegsége a vakság is, látás is. Nem látom, nem láthatom? Jaj, bár csak egyszer láthatnám! Ha meg meglátom, jaj, csak ezt ne láttam volna! Egyik se könnyű. Azért mintha az utóbbi valamivel kívánatosabb volna. Meselemezt készítenék a testvérszeretetről, rokonszeretetről. Ezt a témát 2004. december 5-e ébresztette bennem, hogy utána kéne nézni, mi van a hagyományban, hogyan lehet, hogy a testvér felismerje a testvért, és miért van, hogy nem ismeri fel. Ebben többek közt a madárnyelvet üdvözölném! Mert valamikor régen két kun pákász, egymásnak rokonai, a végtelen nádtenger közepin a bölömbika nyelvén békült ki egymással. Bölömbikanyelven! Hogyan? Hát úgy, hogy a vágyakozó bölömbikatojó hangját hallatta az egyik. Válasz érkezett. Egy közelgő hím bölömbikáé. Addig cseverésztek, csicseregtek, míg egyszer a nád zörögve szétnyílt, előlépett az unokatestvér, akivel különben már több éve „osztópereltek”. Köptek is, nyeltek is, mire szólhattak: „Ezen a madárnyelven úgy látszik, jobban értjük egymást.” Tervezek egy ars poetikus lemezt is, ez arról szólna, hogy miért felesleges minden szó, miért teljesen hiábavaló, és miért szükséges mégis. Mesék a meséről, a mesemondásról, mesemondókról. Kedves témám még a kollektivizálás a néphagyományban! Hatalmat kigúnyoló, bosszúálló, ügyes tréfacsinálók, afféle Ludas Matyik legendái az ötvenes évekből. A gyergyóalfali Barát Jóska – Okos Bolond Jóska, Hazug Pista, a gyergyóremetei Madarász Gyurka, a tiszaroffi Eszti néni tudományából.
− Zenei lemezen már nem is gondolkozik?
− Dédelgetek egy közös lemeztervet a gyermekeimmel. Bartók- és Kodály-művek szólalnának meg a népzenei hátterükkel. Misi zongorázna, hegedülne, István furulyázna, táncolna, én énekelnék, és ha hiányzik, mesét is mondanék. Műsor formájában már pedzegetjük. „Apja-fia” – ez a címe. Misi zongorajátéka a gyimesi zenéből indult ki. Mikor Bartókot játszik, lehet hallani, hogy az a csángó gardon ott van még valahol a billentyűk alatt.
− És a könyvei? A Bú hozza, kedv hordozza is folytatásért kiált.
− Ez a könyv a néphagyomány zeneesztétikája, a „magon kőtt énekesek iskolája”. Ahhoz is kellene vagy egy teljes nyugodt év, amíg a második részt helyre pofoznám. Ebben a második részben dalolással kapcsolatos szótár is van. Például arra, hogy énekel, megszámolhatatlan szavam van. Most már biztosan tudom, hogy a magyarságnak ez a szókészlete végtelen. A dalolásnak való nekikészülődéskor olyan szavak, fogalmak, sőt meghatározások ütötték meg a fülem, amilyenekről még csak nem is olvastam azelőtt. A következő nótáért izgulva hallgattam a nótafák zenei utasításait, hogy miért is kell azt a hangot „megrájzni”, „vékonyabbra venni”, „rengetőleg”, „suhogósan”, „huzalmason” kiadni; miért kell olyan „hatalmason kidobni”, „elkadarítani”; hol van a „hoppantója”, a „vezérverse” és a „pihentetője”; hogy ennek az asszonynak a hangja az „eget karcolja”, annak meg olyan, hogy „kacag alatta a főd”; és hogy a más falubeliek már „nem a rendes menetin mennek”, a nótát „félreharapják”, mert nem tudják a „dúdnak a szabályait” Ezt a gazdag zenei néplélektani, költői világot igyekeztem saját rendszerébe foglalni. A szerint, ahogy a falusi ember gondolkozik és fogalmaz, vagy vitázik. Hát ahhoz, hogy mindezt évszámokkal, adatközlők feltüntetésével elkészítsem, legalább egy évig asztal mellett, egér felett kéne üljek. Emellett előadásokat nem tudok tartani. Amúgy szép ütközés ez! Ennél nagyobb soha ne legyen, azt kívánom. Írás vagy színpad. Asztal vagy közönség.− Olyan tervei is vannak, amikről sejti, hogy nem valósulnak meg?
− Állatterelő szavakból szeretnék lemezt csinálni, bár egyelőre mindenki lekacag. Egyszer kora tavasszal Mezőségen autókáztunk Kása Bélával és Molnár Miki barátommal. Hatan-heten szántottak a túlsó domboldalon, lóval, ökörrel. Mindegyik biztatta az övét, de szakadatlan. Tiszta zene volt! Kórusmű a javából! Akkor estem neki gyűjteni. Ős-zene ez és ős-szókészlet, olyan szavak, dallamok, amelyekből hamarosan semmi nem marad. Úgyhogy ezt is pillanatokon belül bárkára kéne söpörni. Ebből szép kiadványt lehetne készíteni. Amit tán öt ember meg is hallgatna. Azt hiszem, ez levegőben marad.
− Zenei jellegű összefoglalás nem foglalkoztatja?
− Bartók Kolindáit annyit játszotta Misi fiam, hogy utánanéztem ezeknek szövegeknek, és találtam is a magyar és a román között egy olyan mélyréteget, amelyik egymással rokon. Na persze sokan és nagyok jártak itt már előttem. Például Lükő Gábor. Azokkal a regös énekekkel vannak kapcsolatban a Hunyad megyei kolindák, amelyekből Zalában, Vasban sokat felgyűjtöttek, és itt a nagy távolság miatt még azt sem lehet mondani, hogy együttélés vagy napi kapcsolat szülte. Itt a mélyben lévő közös örökségről beszélhetünk. Megjegyzem, a román műveltségben sok a kun elem. Moldvában kun püspökség is volt. Komanestyi nevében például Kumánia neve szerepel. Na hát ezekből a talányos, szép karácsonyi énekekből ültettem át többet úgy magyarra, hogy énekelhetőek legyenek. Álmodok néha olyan CD-t is, ahol ezek magyarul, itt-ott románul is megszólalnának, utána pedig elhangoznának a Bartók-művek. Nem csak a kapcsolat érdekes. Ezek a kolindák mint mesék sem utolsók. A Nap lakodalma nagy kedvencem. Ebben szerelme, a hold kedvéért a nap olyan aranyhidat épít, amely az egész világ felett áthajol, két végét vakító ragyogással összeköti. Jól illusztrálható, sok szemkápráztató szépség rejtőzik ebben, ráadásul a Bartók-művek megértéséhez is csinos kis aranyhíd lehetne. Lehet, hogy a zongoristák nem is tudják, mit zongoráznak? Nem lenne az nagy baj, ha valami lábjegyzetnek odakerülne.
− Bartók tudta, amikor írta.
− Persze, a legtöbbet ő gyűjtötte, és a mai napig nincs a teljes gyűjtése magyarul kiadva. Annyi a tervem, nem is tudom, mindet pontra tudom-e tenni. Panaszra nincs okom. Ha ennyi bajom se volna, nem is tudom, mi lenne velem. Minek tépném a hajam, minek prüszkölnék, minek morognék?
