Call girl: szexbotrány a svédeknél

A hetvenes években politikai szexbotrány rázta meg Svédországot. Az ügy máig megosztja a svéd társadalmat.

A közkeletű bonmot szerint a szocialista politikusok a korrupciós ügyek, míg a konzervatívok szexuális botrányok miatt szoktak megbukni. A Call girl című film tanúsága szerint ellenben a hetvenes évek Svédországában igazi nagykoalíció és népfront jött létre az ellenzéki és a kormányoldal között, aminek a közös nevezője az örömlányok mérhetetlen habzsolása volt, amihez egy gátlástalan és komoly befolyással bíró asszony segítette őket.

A minden igényt kielégítő hálózat kiskorúakat is foglalkoztatott, akiket drogok, italok és drága ruhák ígéretével szerveztek be. A politikusokat nemhogy az erkölcsi aggályok nem gyötörték, de még a nemzetbiztonsági kockázattal sem törődtek, hiszen a vasfüggöny túloldalát képviselő lengyel diplomatákhoz is ugyanúgy házhoz szállították a kéjt. Amit viszont a titkosszolgálat tussolt el, meglehetősen hathatósan – ez pedig a korrupcióhoz egy kis adalék.

Azt, hogy mennyire sikerült annak idején elejét venni annak, hogy az egész svéd társadalmat megrázó botránnyá dagadjon az ügy, jól mutatja, hogy Mikael Marcimain filmje 2012-ben nagyon komoly felzúdulást keltett, elsősorban azért, mert a korábbi miniszterelnököt, a mai napig nagyon népszerű Olof Palmét is úgy állította be, mint aki szintén fizetett kiskorú prostituáltaknak szexért. Palme fia be is perelte az alkotókat, amit elveszített, ugyanakkor a kész filmből mégiscsak kimaradt számos olyan jelenet, ami rossz fényt vetett volna a nemzeti hősre.

Ezek után azt gondolnánk, a Call girl egy rendkívül izgalmas és feszült thriller. Ha valaki ilyen elvárásokkal ül be a moziba, valószínűleg csalódni fog, mert a rendező láthatóan úgy döntött: aprólékosan kidolgozott, ráérősen mesélő tényfeltáró dolgozattal áll elő, aminek középpontjába két, állami nevelőintézetbe adott lány történetét állította. Ezzel párhuzamosan végigkövethetjük az erkölcsrendészeti osztály egyik nyomozójának magányos szélmalomharcát, aki bár felderíti a mocskos ügy szálait, ám tudásáért meg kell fizetnie.

Kicsit olyan érzése támad a nézőnek, mintha egy oknyomozó riportot adott volna le a forgatókönyvíró, amihez a film operatőre kétségkívül nagyon elegáns és esztétikus képeket komponált – ami nem véletlen, hiszen ő fényképezte a Suszter, szabó, baka, kém című filmet is. Ennek ellenére mégse beszélnénk le senkit a film megtekintésétől. Egyrészt a már említett tetszetős képek által sikerül nagyon hatásosan megidézni a hetvenes évek világát, ami persze önmagában még nem elég, de másrészt a történet számos súlyos tanulságot is kínál.

A magyar néző például valószínűleg komolyan elborzad, hogy az akkori svéd politika milyen elképesztő módon igyekezett lazítani a közerkölcsöket – komolyan elhangoznak a filmben egy olyan törvényjavaslat részletei, mely többek között bagatellizálta volna a kiskorúak megrontását és a vérfertőzés tényét. Szintén megdöbbentő látni, hogy a nevelési kudarcokat beismerő szülők olyan intézményekre bízták a gyerekeiket, ahol a túlzott liberalizmus és a megengedés doktrínája csupán arra jó, hogy látványosan és folyamatosan demonstrálja a saját csődjét.

(Call girl. Színes, feliratos, svéd–norvég–finn–ír filmdráma, 134 perc, 2012. Rendező: Mikael Marcimain. Forgalmazó: Vertigo Média)