Egyébként az élet szép

Ekler Ágnes, Szilágyi Mónika és Kalocsai Zoltán egy egyszerű üzenetet küldött el a B55 Galéria jóvoltából.

Előre kell bocsátani, a B55 Galéria kiállítói nem forradalmasítják a művészetet. A Balaton utca egyik befutott helyének új tárlatában az első azonban, ami megragadja a nézőt, a kellemes hangulat. Ez a hangulat – ahogy a kiállítás címe is kifejezi – mintegy odavetve fogalmazza meg, hogy „egyébként az élet szép”. Az üzenet fontos manapság, mert – talán a fokozódó kultúrkampf teremtette egyre felfokozottabb, egyre kevésbé türelmes közegben – jó, ha a művészek akár foghegyről is kikacsintanak a nagy ívű művészi koncepciók, a társadalom, a piac és a művészet hatalmas válságának kulisszái mögül, s közlik az egyik legalapvetőbb üzenetet: az élet szép. A képzőművészet olyasmi, mint egy inga, melyben az absztrakt és realista tendenciák váltakoznak. A 21. század elmúlt évei főleg a „figura” rehabilitációját hozták el, de a színek valahogy kimaradtak. Az impresszionizmus táján láthattuk őket utoljára talán ilyennek: élőnek, anyagszerűnek, élénknek, vidámnak. A kortárs koloritnak mindig picit fakónak, baljósnak, piszkosnak kellett lennie. Ezzel szemben Szilágyi Mónika egyszerű ars poeticát fogalmazott meg: „szépek a gyermekeink, szépek az álmaink, szép a nyelvünk, pont a képeink ne legyenek szépek?” Ennek igyekszik megfelelni – társaival együtt, akik szintén csatlakoztak hozzá e feladathoz, s a B55-ben egy tárlat erejéig álltak össze.

Kalocsai Zoltán is erre az alkotói hozzáállásra reflektál kiállított munkáival: a festés, az alkotás tiszta örömét idézi meg. A festés számára is igazából játék, amolyan spontán tevékenység, a valóság egyfajta személyes átszűrése. Ekler Ágnes, a harmadik kiállító akkor fest, ha kedve támad kiszínezni az érzéseit. Egyértelmű, hogy mi a közös művészi szándék, mely a kiállítás idejére egy nemes üggyel: az anyanyelvvédelem ügyével is párosul. A tárlattal ugyanis a magyar nyelv ügyét is támogatják az alkotók, szervezők, és a tárlat során egy kis sarokban adománygyűjtést is szerveznek az Anyanyelvápolók Szövetsége számára. Az esemény a Consequit Jövő Alapítvány együttműködésével jött létre.

Ezen felvezető után a kérdés csak az marad: vajon maradéktalanul teljesül-e a művészek közös szándéka, és tényleg három, szinte minden gátlást átszakító művész áradó, színes, vidám s mindenekelőtt szép képeit látjuk? A válasz sajnos erre korántsem ilyen egyértelmű. És ez nem a művészek s nem is a kurátorok gondja, a probléma talán mélyebben nyugszik. Látható a törekvés más képzőművészeknél, próbálkoznak a színekkel, a táj újraértelmezésével. Nem csak e három alkotó, de elég sokan vannak azok, akik egyszerre szeretnének a tasizmus és a hiperrealizmus útjaitól elszakadni, s ha úgy tetszik, visszatérni egyfajta klasszikus festőiséghez. Jó példa ennek megmutatására a kiállítás vállalt párhuzamaként felhozott „nyelviség” is. Ahogy a kerek mondat a posztmodern szövegtöredékkel szemben, úgy állnak a befejezett, bekeretezett képek az „objektek” helyett.

A magyar nyelv valóban szép. Pontosabban a nyelv maga szép, hisz ha az Anyegin sorait olvassuk oroszul, az orosz nyelv is gyönyörűen hangzik, míg Puskin nyelve is lehet bunkósbot annak kezében, aki nem elég finomsággal műveli. Nyelv és képzőművészet – s erre a szervezők, alkotók jól ráéreztek – kéz a kézben járnak. Ahogy szavaink mondattá, mondataink szöveggé s ezen szövegek jó esetben költészetté, irodalommá állnak össze, úgy a művészi gesztusok, színek, alakok, formák is így állnak össze képpé, művészi életművé, oeuvre-é, stílussá. „Ut pictura, poesis erit!” – mondja a festészet mottója Horatiust követve a reneszánsz óta.

Nyelv és művészet, szépség és impulzivitás programját meghirdetni tehát 2013-ban éppoly bátor tett, mintha valaki azt mondaná, hősi eposzt kíván írni. Adorno a második világháború után azzal írta le a filozófia és ezáltal a művészet válságát, hogy Auschwitz után nem lehet szerelmi lírát művelni. És – bár állítása túlzás volt s igaztalan – egyértelmű, hogy a klasszikus művészet hierarchiái, rendszerei s ezáltal a szép fogalma is megszűnt, legalábbis átértékelődött. Ha tehát 2013-ban azt halljuk, hogy szép, azt halljuk, hogy az alkotás önfeledt öröme vagy azt, hogy nyelv és festészet egyszeri művelése, akkor gyanakvással és szkepszissel szemléljük a végeredményt. Főleg ha komolyan gondolják az alkotók feladatukat, akkor kötelességük összefüggő, egyértelmű művészeti textust, s – mivel hárman vannak – kontextust teremteni. Nem elég az, ha a szavak, mondatok (az egyes képek) önmagukban szépek vagy izgalmasak, hisz ezt már láttuk korábban. Ezt hívták posztmodernnek, s épp ettől a paradigmától igyekeznek elmozdulni a mai alkotók.

A kiállított anyag kételyeinket néhol sajnos visszaigazolja. Hiába az egységes hangulat, hiába a meleg, kedves légkör, bár kétségtelenül érezni, hogy őszinte, az ember mégis vegyes érzésekkel távozik a kiállításról. A szándék tiszta, az eredmény azonban felemás lett. Sokan vagyunk, akik nagyon szeretnék szeretni ezt a művészetet. Szeretnénk megerősítve érezni mindazon szép szavakat, ars poeticákat, amiket az alkotók a kiállítást meghirdetve megfogalmaztak. Sajnos azonban vannak képek, amelyek inkább színesek és dekoratívak, semmint szépek lennének. Néhol kifejezetten visszahőköl a néző. Emlékeztetni kell magunkat: professzionális alkotók tudatosan válogatott műveit nézzük egy kvalitásos galéria tárlatán, tehát ennek, amit itt látunk, oka van. Ha ezt elfelednénk, arra is gondolhatnánk, hogy műkedvelő fiatal művészaspiránsok munkáit nézzük néhány esetben. Hála Istennek, vannak azért olyan munkák is, melyek valóban kárpótolnak, s melyek révén azt látjuk, hogy e három művész, talán módszeresebb kurátori kezek alatt nem pusztán nekifutni, hanem megbirkózni is képes a maguk által felállított feladattal.

Más esetben a képek anélkül jók, hogy közük lenne a meghirdetett koncepthez: egyszerűen csak jó képeket látunk a falakon, szórakoztató, dekoratív műveket, melyeknek jelenlétét talán az is indokolja, hogy egy hasonló kiállításnak a célja nem pusztán művészi kiáltványok megfogalmazása, hanem az eladások által történő bevétel megteremtése is. Ami nem baj. Ugyanakkor remélhetőleg nem kell sokáig várni, hogy eljöjjön az a nap is, amikor az illusztris, belvárosi galéria tematikus tárlatát is azzal a műgonddal állítják össze, mint a többnyire nonprofit kiállítóterekben létrehozott kiállításokat.

A kiállítás megtekinthető december 15-ig.