Európa élvonalába tört a budapesti Art Market

A régió legjelentősebb kortárs képzőművészeti vására lett idén az Art Market 2013. A műkritikus ekképp látta.

2011 óta létezik abban a gigantikus formában Art Market, ahogy idén is megrendezték a Millenáris Park területén. Mondhatjuk (kissé rosszmájúan), hogy a Market az market, azaz piac, bármennyire is a képzőművészet mai képviselői a kiállítók, a kis standokból álló ideiglenes dobozok alkotta installáció, az ezek között rohangáló látogatók, a kis asztaloknál üldögélő csoportok a Construma, vagy valami hasonló nemzetközi termékvásár hangulatát idézi.

Művészet és piac: e kettő metszéspontjában, sőt e kettő találkozását elősegítendő létrejövő rendezvényen kár számon kérni a kommercialitást, a profanitást, s azt, hogy nem a múzeumi környezet csendes áhítata, hanem a piacok nyüzsgése adja meg az alaphangulatot.

Felvonultak bemutatóikkal a hazai galériák, külföldi vendégek tartottak fórumokat, bemutatkoztak a magyar művészeti sajtó képviselői, gasztrobemutatók, borkóstolások váltották egymást.

Még sztárvendég is érkezett az Art Marketre: míg tavaly Jeremy Irons angol színész képei terjedtek az Art Market mémjeiként az interneten, idén amerikai kollégája, Adrien Brody fényképei keringtek, amint – köszönhetően a névazonosságnak – mosolyogva nézegeti a Bródy Stúdió pavilonját, ami alig pár lépésre volt édesanyja, a magyar származású amerikai fotográfus, Plachy Szilvia kis kiállításától.

Ez is mutatja, hogy első feladatát az Art Market szinte minden várakozáson felül teljesítette: hiánypótló rendezvényként jött létre három éve, s ez idő alatt rögtön fel is nőtt feladatához.

A pavilonok közt járva – ahol a rendezvény hatósugara Alma Atától Tel Avivon át New Yorkig terjed – látható, hogy Budapest művészeti vonzáskörzete épp helyzetéből adódóan sokkal nagyobb, mint amilyennek a hétköznapokon tűnik.

Kiállítók ugyanis a Föld szinte minden pontjáról érkeznek. Budapest tehát nem pusztán regionális vásár, bár összességében nézve a regionális jelleg – kimondottan a visegrádi csoport országainak egy egész emeletet szenteltek a vásáron – mégis kidomborodik.

A 2013-as Art Market tanulsága egyrészről az, ami már tavaly is nyilvánvaló volt: a képzőművészet európai integrációját lezártnak tekinthetjük. Immár nincs lényegi különbség, minőségbeli eltérés a „menő” német és nyugat-, illetve dél-európai galériák, vagy akár egy vidéki magyar galéria kínálata között, ami a művészi kvalitást illeti. A különbség – ahogy korábban, most is – a piachoz való hozzáférésben mutatkozik meg.

Tanulságos volt látni a debreceni Hal Köz Galéria standját. Az ott kiállító fiatal művészek munkái hamar megragadják a néző figyelmét. Harmincas, kora negyvenes éveiben járó alkotók munkái ezek: Markovics Gábor (1975), Lestyán Goda János (1972), Papageorgiu Andrea (1980) és Kiss Márta (1974) mindannyian friss, élénk, egyéni hanggal rendelkeznek. A galéria standját vezető hölgy azonban mégis panaszkodott a személyes beszélgetés közben: állítása szerint Debrecen, legyen bár hazánk egyik legnagyobb városa, mégsem képes „kitermelni magából” olyan mecénás réteget, amely kellően fogékony lenne és meg is fizetné a minőségi kortárs anyagot.

Ebben is megmutatkozik, hogy míg Nyugat-Európában egy több százezres városban, de akár egy pár tízezres lakosság mellett is már jelen van a minőség iránt fogékony, értő és módos közönség, amely képes egy-két galériát eltartani, addig itthon még az ország második legnagyobb települése is túlságosan „vidék” ahhoz, hogy az ott készülő kvalitásos művészeti termékeknek helyben eladhassák.

Értelemszerűen a következő lépés tehát Budapest, amely sajnálatos módon a képzőművészeti élet – ha úgy tetszik – vízfeje. Megmutatkozik ez a kiállításon is: a magyar résztvevők túlnyomó többsége budapesti galéria, vagy Budapesten székelő művészeti egyesület, intézmény. A budapesti alkotók hamar el is jutnak a magyar művészeti élet hálózati kapcsolatán keresztül a nyugati szemek elé: London, München, s főleg Berlin egyáltalán nincs ma már elérhetetlen távolságra.

Mutatja ezt az is, hogy például Fehér László legújabb képei német galériásának standján állnak kint. Ha úgy tetszik, a magyar képzőművészeti élet egyik doyenjét már Németországból „importálják vissza” haza. Ez azonban természetes folyamat, hisz látva a német galériák kínálatát, a kép kifejezetten multikulti, ahol az elsődleges szempontot a minőség, eladhatóság és újdonság hármassága határozza meg.

A lengyel kiállítók alkotásai nagy számban tehát nem is a lengyel résztvevő galériák, hanem sokszor német kiállítók falain lógnak, hasonlóan az egykori Jugoszlávia országaiból származó alkotók műveihez. Már a magyarok is megjelennek itt-ott, de a berlini Martin Mertens Galéria kínálata jól tükrözi ezt: spanyol, olasz, szerb és német művészek alkotják a galéria profilját, s ez a sokszínűség mégis egységet alkot.

Ez persze egyszerre jó és rossz: hiába is keresnénk ugyanis valamiféle sajátságot, színt, ha úgy tetszik, különbséget a művek között. Sokszor a különbséget a képek mellé tett szövegek teremtik meg, hisz mind stílusuk, mind minőségük, a mögöttük rejlő ötlet és a kivitelezés is egynemű. Igazából a „felvezető szövegek” is mutatnak egyfajta sematizmust: a legtöbb festő – jöjjön bárhonnan – általában személyes élmények és impulzusok révén szűri meg az elé táruló valóságot, táplálkozik gyermekkorának világából, használja a hagyományos műfajokat, újszerűen tárva elénk, jelenkorba helyezve, kortárs mondanivalóval látva el azokat. Ezt a szöveget szinte bármelyik műnél el lehet sütni, s meg is teszik sokszor.

Az egységes, egynemű „kortárs” anyagból azonban így is kiemelkedtek az igazán jó művek, és hála Istennek a kellemetlen pillanatok száma egyre inkább csökkenő tendenciát mutat. Míg tavaly az ember párszor visszahőkölt egy-egy mű kétes minőségét látva, ezek a pillanatok inkább gyors továbbhaladást jelentettek idén.

A megbotránkoztatás, az öncélú gesztusok ugyanis szemmel láthatóan nem működnek 2013 környékén, s mivel az Art Market elsősorban a művek eladásában érdekelt, a potenciális vevőket túlzottan elidegenítő kortárs művészeti gesztusok száma is jóval kevesebb.

A művek  – hasonlóan a kiállítókhoz – barátságosak. Különösen érdekes, hogy a közép-európai művészek, így főleg a visegrádi csoport tagjainak fiatal alkotói még mindig jóval kezdeményezőbbek, mint nyugati társaik. A nyugat-európai galériák anyagán és viselkedésén is látszik a műkereskedelmi rutin: tudják, kinek mi kell, mi az eladható, mi nem, s így jóval kevesebb kísérletezés, izgalom mutatkozik meg a standokon.

Csehországból, Prágából azonban rögvest egy, az egész várost áthálózó street art performanszot ismerhetünk meg, ráadásul két magyar művész, Brückner János és Szabó Ottó projektjét, a „Nem mi voltunk”-ot. A közép-európai művészet szemmel láthatóan szabadabb, kezdeményezőbb, nyitottabb, mint nyugati vetélytársai, így az úgymond „közösségi művészeti projektek” is sokkal virulensebben vannak jelen.

A korábban már említett, s a szerencsés véletlenek folytán elmémesült budapesti Bródy Stúdió is jó példa erre: fiatal alkotók voltaképp minimális tőkével vágtak neki egy olyan alkotóház létrehozásának, amely biztosíthatja számukra a pályakezdést.

Képzőművészeti romkocsma? Talán ez lehetne a jó szó, bár sokkal inkább azt látjuk, hogy a posztkommunista országokban a meglévő és szilárd képzőművészeti infrastruktúra hiánya miatt a művészek maguk kezdik kezükbe venni a kezdeményezést.

Nem várnak arra, hogy úgymond a „galériások felfigyeljenek rájuk”, hanem alulról jövő kezdeményezéseket hoznak létre, és az informális kapcsolatrendszer, valamint a közösségi média kreatív használata révén „törnek be a piacra.”

Ezen kezdeményezések közül is kiemelkedik a varsói Apteka Sztuka: a galéria nem pusztán közösségi alapokon nyugszik, s egy egykori gyógyszertár területén működtet galériát, hanem felvállalja azt a küldetést is, hogy fogyatékosságokkal rendelkező alkotók műveit állítsa ki.

A műveket látva többször is megpróbáltam megtudni, hogy mit rejt a „fogyatékosság”, hisz az előttünk lévő munkák, mint például a fotográfus Maciej Pisuk munkái nemhogy fogyatékokról nem tanúskodtak, de kifejezetten míves, kiemelkedő kvalitású alkotások voltak. Az alkotó is a lodzi egyetemen végzett fiatal alkotó, nem pusztán hazájában nyert többször rangos díjakat, de munkáit Svédországban, Németországban és Csehországban is ismerik és elismerik.

Az Apteka Sztuka képviselője azonban nem volt hajlandó válaszolni kérdésemre, hisz a galéria hivatása éppen az, hogy lerombolja az emberekben lévő prekoncepciókat, melyek a testi vagy pszichológiai „hátrányok” irányában fennállnak, s bizonyítsa, hogy a különböző fogyatékosságok épphogy sok esetben pozitívan és inspirálóan hatnak az alkotás folyamatára. Azt hiszem, sikerült meggyőzniük erről.

Az Art Market előtt tehát több feladat áll a jövőre nézve: egyrészt a 2013-ban elért színvonalat immár tartani kell, s egy új vásár esetében sokszor könnyebb az elején „nagyot dobbantani”, semmint hosszú éveken át kitartani. Jelenleg még nem lehet látni igazából azt, hol fog megállni a fejlődés, és hol kezdődik el a lassú megtartás, hol áll be a professzionális rutin.

A nagy művészeti vásárokat sikerült behozni, most már a kérdés az, Budapest képes lesz-e meg is maradni kivívott pozíciójában.

Mert a sarkunkban többen is lihegnek: Bukarest, Kolozsvár, Krakkó, nem beszélve Európa kortárs művészetének központjáról, Berlinről.

De sorolhatnánk a térség több olyan kulturális központját, melynek Budapesthez hasonló aspirációi lehetnek. A volt jugoszláv térség integrációjával pedig hamarosan az egyik, a Nyugat számára hagyományosan különösen kedvelt kulturális térség is csatlakozik az európai művészet vérkeringésébe.

Kihívások tehát vannak, de a látottak többre adnak okot a puszta reménykedésnél. Remélhetőleg a 2014-es Art Market már nem a növekedésről, fokozásról, felpörgetésről fog szólni, hanem a stabilitás iránti elvárásainkat fogja elsősorban teljesíteni.